A többi meg majd jön magától…
Amikor az ember keresi a helyét az új életében, új otthonában, munkahelyén, iskolájában, új ismerősei körében, akkor sokat jelenthetnek számára a pozitív élmények, a megerősítő, kiszámítható helyzetek, a szokásokká alakuló kellemes pillanatok.
Ilyen lehet egy új hobbi, vagy a rendszeres futás, bármely egyesületbe, klubba való belépés, vagy találkozók az új barátokkal. De ilyen lehet az is, amikor időről-időre megünnepeljük a sikereinket. A család minden tagjáét.
Amikor elmeséljük, ki miben változott, miben fejlődött, miben ért el sikereket, és mi az, amiben segítséget kér. Amikor elismerjük a másik és a magunk fejlődését, előrelépését, eredményeit, legyenek bármilyen aprók is.
Mert ezek erősítenek meg minket abban, hogy jó úton járunk. Bizonyosságot adnak, hogy van értelme az erőfeszítéseinknek. És egyben kifejezhetjük a hálánkat a többieknek, mert nélkülük nem ment volna. Lezárjuk a mögöttünk levőt és megyünk előre, tovább.
Amikor az ember együtt él a fővárosi életük adta lehetőségekbe nyakig merülő, tanulással nem kicsit elhavazott kamaszokkal, meg egy minden lében kiskanál kétévessel, akkor nem könnyű megtalálni a találkozási pontokat és azokat a békés kommunikációs helyzeteket, ahol mindenki jelen van, testben és lélekben egyaránt.
Erre találtuk ki azt a talán majd szokássá váló módszert, hogy hónap végén mindannyian fehér asztal mellé telepszünk egy kis étteremben, hogy megünnepeljük a hátunk mögött hagyott harminc(egy) napot.
Nincs más dolgunk, mint együtt lenni, beszélgetni, egymásra figyelni, és finomakat enni.
Én a magam részéről az együttlét élményéért megyek. A kicsi saját bevallása szerint a pizza élményéért. A nagyok látszólag szintén a kaja miatt ülnek le velünk. Látszólag. De mi átlátunk a szitán.
Innentől fogva nincs más dolgunk, mint szokásunkká alakítani ezt a módszert. A többi meg jön magától…
