Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Álljunk el az apák útjából!


Előfordul, hogy a hozzám forduló anyák azt panaszolják, hogy: „a kicsi csak velem van el”, „csak velem hajlandó aludni”, „csak én tudom megetetni”, „csak én tudom megnyugtatni”. Meg elaltatni, megvigasztalni, megfürdetni, felöltöztetni, játszani vele. Mindenki másnál sír. Az apjánál is. Egy éves a gyermek, és az apja még sosem etette, sosem fürdette, sosem altatta, játszani is csak ritkán tud vele. Megnyugtatni meg végképp nem tudja. Aztán kiderül, hogy nem is nagyon próbálták. A nagyszülők meg szinte idegenek a számára és bújik előlük. Olyan is előfordul, hogy az anya hosszú hónapok óta külön szobában alszik a kicsivel, az apa meg a másikban egyedül vagy épp a nagyobb tesóval. A nagyobb gyerek pedig olykor elviselhetetlen testvérféltékenységi jeleneteket produkál. Nem csoda, hiszen az anya egy lépésre sem tud eltávolodni a kicsitől.

Láthatóan ez senkinek sem jó, sokszor komoly konfliktusok és szenvedés forrása ez a felállás. Akkor mégis miért és hogyan alakul ez ki? Miért tartják fenn, miért konzerválják ezt a helyzetet? Kinek az érdeke lehet ez?

Tudjuk azt, hogy legjobb esetben egy kisbaba elsődlegesen az édesanyjával alakít ki kötődési kapcsolatot. De ez jó esetben nem kizárólagos, hiszen élnek körülöttük mások is. Így aztán lesznek másodlagos, harmadlagos stb. kötődési személyek, akik az anya segítségére lehetnek, és akikkel a baba szintén jó viszonyt ápolhat majd. Persze nem olyat, mint az anyával, de például az anya távollétében vagy elfoglaltsága esetén ezek a kapcsolatok is ki tudják elégíteni a kicsi kötődési, kapcsolódási és egyéb igényeit.

Ilyen kötődési személy az apa. Jó esetben ő a másodlagos gondozó. Aztán őt követhetik a nagyszülők, a nagyobb testvérek, a bébiszitter, a bölcsis gondozónő, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Egy kisgyerek fejlődéséhez, későbbi kapcsolatteremtési képességeihez/készségeihez nagyban hozzájárul az, ha több kötődési személy és jó minőségű kapcsolat veszi körül. Természetesen mindegyikükkel másmilyen kapcsolatot ápol, és jó esetben pontosan tudja, kitől mire számíthat, kivel hányadán áll.

Én például tudatosan készültem és mindent megtettem, hogy a kislányom kezdettől jó kapcsolatot alakíthasson ki az apukájával, a nagytesóival, a nagymamákkal és papákkal és a pótnagyival is. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy rendszeresen rájuk bíztam a kicsit, mindig egy picit többet. Hagytam, hogy úgy bánjanak vele, ahogyan ők szeretnék, és ahogyan a személyiségükből fakad (na jó, azért időnként a marháskodó nagytesókat leállítottam). Nem kaptak hosszú listákat arról, hogy mit és hogyan csináljanak a távollétemben, csak azért, mert én is úgy szoktam, és mert szerintem úgy jó. Eszembe sem jutott, hogy csak úgy jó, ahogy én csinálom. Nem tudnak pont úgy bánni vele, mint én, de erre egyáltalán nincs is szükség.

Mindegyikük másképp eteti, másképp fürdeti, másképp teszi tisztába és öltözteti fel, másképpen kommunikál vele, másképp altatja és vigasztalja meg. A kicsi pedig kiválóan alkalmazkodik ehhez. Még csak az sem zavarja, ha emiatt a szokott napirendjében változás van. Elfogadja és partnerként működik. Tudom, hogy mindannyian nagyon szeretik, és a legjobbat akarják neki. Igyekeznek a lehető legjobban gondját viselni, de azt is tudom, ha valamilyen bánásmód nem tetszik neki, ő azonnal fennhangon tiltakozni fog és megvédi magát. A gondozói hamar meg is tanulták, meddig mehetnek el nála. Ha jól bánnak vele, akkor ő jól érzi magát bármelyikükkel. És mivel neki szerencsére mindegyikükkel jók a tapasztalatai, ezért mindenkivel jó kapcsolatot is ápol. Nekem meg sokkal könnyebb dolgom van, ha épp elfoglalt vagyok, dolgozom vagy egy kis én-időre vágyom.

Most pedig képzeljünk el egy szokványos helyzetet egy újdonsült család életéből. Mondjuk, pelenkát cserélünk újszülött kisbabánkon. Tegyük fel, hogy ott áll mellettünk életünk párja is. Tettre készen figyel, kérdez, lesi minden mozdulatunkat meg persze a gyerekét is. Lelkesen tanul és nagyon jól akarja csinálni. Csinálná is, ha hagynánk. És ha békén hagynánk. Boldog, ha valamit jól tehet, hát még ha néhány dicsérő szót is kap tőlünk.

Fel a kezeket: átadjuk „csak úgy” a gyereket neki, hagyjuk, hogy például ő válassza ki a kicsinek a napi öltözetet, amit aztán rá is adhat? Pelenkázhatja, etetheti, vághatja a körmeit? Ringathatja, hordozhatja, elaltathatja? Csinálhat a fürdetésen és a böfiztetésen kívül mást is? Hagyjuk, hogy azt és úgy csinálja, ahogyan ő szeretné, vagy folyamatosan dirigálunk neki? Teszünk megjegyzést, kritizáljuk, kijavítjuk, megmutatjuk, szerintünk milyen a megfelelő mozdulat, ahogy a kicsihez kell nyúlni?

Pedig ha tudnánk, hogy mennyire jól akarja csinálni és mennyi igyekezet van benne, lehet, hogy meglepődnénk. És minél többet szólunk bele, minél többet kritizáljuk, annál inkább elvesszük a kedvét attól, hogy belefolyjon a babázásba. Annál jobban fog parázni, hol elég jól csinálja-e. Aztán pedig hogy ő maga elég jó-e? És egyre bizonytalanabb lesz apai szerepében.

Egyáltalán rábízzuk úgy a gyereket, hogy mi ott sem vagyunk? Fogjuk magunkat, és anélkül megyünk el, mondjuk fodrászhoz vagy a közeli boltba, hogy pontokba szedett használati utasítást meg A, B és C tervből álló vészforgatókönyvet hagynánk magunk után?

És egyáltalán honnan tudjuk, hogy csak mi csináljuk jól? Miért gondoljuk, hogy ő nem ugyanolyan szeretettel és várakozással nyúl a kicsihez? Mert nem olyan finomak a mozdulatai? És ha olyan biztosak vagyunk magunkban, miért lepődünk meg mégis akkor, ha finoman ölelő karjainkból átadjuk a síró gyereket az ő ügyetlenkedő kezeibe, a kis nyavalyás pedig egy pillanat alatt elhallgat apukája mellkasán? Láthatóan a babát a legkevésbé sem zavarja az a mozdulat, amitől nekünk égnek áll a hajunk. Sőt!

Bízzunk a párunkban, és engedjünk egy kicsit az elvárásainkból! Ha kell, időnként fogjuk le a kezünket és tegyünk lakatot a szánkra. A kicsinek semmi baja nem lesz attól, ha a ruhája színei nem harmonizálnak, ahogy attól sem, ha nem áll szimmetrikusan a pelenkája tépőzárja, vagy éppen nyakig sáros lesz a kinti séta során. Teljesen felesleges és meddő dolog lesni párunk minden mozdulatát, szinte biztosan nem úgy fogja csinálni, ahogyan mi szeretnénk. Lehetőleg ne avatkozzunk közbe, ne tegyünk szemrehányást és ne vegyük ki a gyereket a kezéből!

A gyerekünknek szüksége van arra, hogy ne pontosan úgy bánjon vele mindenki, mint ahogyan mi. A nagyvilágban sem egy kaptafára készült emberek szaladgálnak. Ha csak egyféle bánásmódot ismerne, honnan tudná, hogy a különböző emberekhez hogyan lehet közelíteni és velük kapcsolatot teremteni?

Ezért aztán vegyünk egy nagy levegőt, és ne konkrét, felelősség nélküli feladatok végrehajtását kérjük a párunktól. Úgy bízzuk rá a gyerekünket, hogy ő is döntéshelyzetbe kerülhessen. És kérjük meg a nagyszülőket, főként a nagymamákat, hogy ők is tartsák ezt tiszteletben. Hiszen ők is hajlamosak bírálni, kritizálni az apa tevékenységét. Beszéljük meg velük, hogy ők se állják el az útját! Nem csak mi, de ők is sokat tehetnek azért, hogy a kicsi harmonikus kapcsolatot ápolhasson az apukájával. És attól még, hogy vele jóban van, a nagyszülőkkel is jó viszonyban lehet. A kettő nem zárja ki egymást.

Mi is utáljuk, ha mondjuk, anyukánk belebeszél azokba a dolgokba, amit a gyerekünkkel teszünk. Amikor ledorongol, leállít, megmondja és meg is mutatja mit és hogyan kellene szerinte tennünk. Vagy ő hogyan csinálta annak idején. Vajon hogyan érezheti magát a párunk, ha mi pont ugyanígy bánunk vele? Ráadásul, ha objektíven szemléljük a helyzetet, meglepő módon azt fogjuk tapasztalni, hogy apa és gyermeke remekül elbírt egymással, míg mi távol voltunk. De ha még találtunk is némi hibát, nyugodtan szavazhatunk bizalmat máskor is. Ők ketten jól meglesznek, és ha mi nem, az már a mi bajunk.

Ma már tudjuk azt is, hogy nem csak az anyák szülés utáni depressziója, hanem a kispapáké is hatással lehet a kicsi viselkedésére. Érzelmi, magatartási, viselkedésbeli problémák, zavarok forrása lehet. A mi helyzetünk is nehezebb, ha rossz lelkiállapotú apával kell nevelnünk a gyerekünket. És az is valószínű, hogy a mi kritikusságunk hatással van az ő hangulatára.

Az apai gondoskodás és törődés (mint ahogy az anyai is) tanulható, fejleszthető. Sokat segíthet ebben a támogató környezet. Annál hozzáférhetőbb, elérhetőbb lesz az apa és annál több felelősséget fog felvállalni, minél több segítséget, pozitív megerősítést kap a párjától, a családjától. Sokkal több önbizalma lesz ahhoz, hogy a későbbiekben is bátran segítsen. Minél jobban hagyjuk belefolyni őt a gondozásba, és adjuk kezébe az irányítást, annál könnyebben tanul bele a szerepébe és annál jobban fog működni benne. És azt se felejtsük el, hogy a gyerekükkel jó kapcsolatot ápoló, a gyerek nevelésébe jobban bevonódott apák egészen egyszerűen hosszabb ideig élnek.

Ahhoz azonban, hogy mindez jól működjön, nekünk, anyáknak le kell nyelnünk a békát. Nem is egyet.

Például azt, hogy párunknak szüksége van támogató férfi- és apatársakra. Apai karrierjéhez sok megerősítést, stabilitást kaphat tőlük. Ezért aztán időnként hadd mozduljon ki a sorstársakkal!

És bizony a mi felelősségünk segíteni neki abban, hogy beletanuljon apai szerepébe. Támogatásunk és elfogadásunk pedig meghozza a gyümölcsét, hiszen jól működő apával mi is sikeresebbek lehetünk anyaként.

Szerintem nyeljük le a békát!

 

 

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna