Amikor a gyerekorvos sír…
Éppen ma reggel említettem a férjemnek, hogy a tízhónapos Lujzi minden élénksége, kíváncsisága, mozgékonysága és önállósága ellenére milyen óvatos gyerek. Vigyáz a testi épségére, bizonytalan helyzetekbe inkább nem megy bele, vagy hamar kihátrál belőlük. Egy-két kisebb koppanáson, huppanáson kívül nem is érte eddig komolyabb baleset.
Pedig kézbe veheti a villát, az étkészlet inkább kenőkésre emlékeztető darabjait, üvegpoharat, tányért, sőt még a nővére gyerekollóját is, lépcsőzhet kedvére, persze a mi felügyeletünk mellett. Ezt már a nővérének is lehetővé tettük, és meglepően hamar megtanulta biztonsággal használni is őket.
Szóval megemlítettem, hogy ezidáig semmi komoly baleset, és közben le is kopogtam háromszor a fán. Úgy tűnik, nem jól kopogtam.
Történt, hogy összcsaládi ebéden vettünk részt a szüleimnél. Az ebédlőasztalnál ültünk, Lujzi az etetőszékben, én mellette. Szokásához híven kezébe vette előbb a villát, majd a kenőkésforma kést is. Megnézte, finoman megforgatta a kezében. Óvatosan bánt vele, ezalatt én a megfigyelő szerepében.
Egyszer csak betoppant az egyik testvére, a pillanat tört része alatt (tévesen) felmérte a helyzetet, majd egy gyors mozdulattal kihúzta a kést a húga kezéből. Amely a mozdulat következtében kis tátongó vágást ejtett a babatenyér hüvelykujj és mutatóujj közti kis párnácskáján. Vérzés kíséretében keserves sírás következett.
Hamar egyértelművé vált, hogy ez a seb orvosi beavatkozást (összevarrás) igenyel. Három orvos is jelen volt az asztalnál, ezért szavazásos alapon a baleseti sebész tesómra esett a választásunk, hogy beletegye a szükséges egy apró öltést a babakezecskébe.
Egészen véletlenül volt nála varrósdoboz (másmilyen, mint amilyenből mi zoknit stoppolunk 🙂), egészen véletlenül aprócska, bababőrhöz való tűvel és fonallal.
Egy perc alatt kisműtői teammé alakultunk: takaróba tekerve öleltem az aprót és tartottam a karját, orvos apukája fogta a kis kezecskét, vérprofi nagybácsikája egy perc alatt két mozdulattal összeöltötte, amit kell.
Magamhoz öleltem a kis csomagot, tartottam, bár igazából nem is ellenkezett. Arcom a hajacskájába fúrtam és bőgtem. Ő is sírt, de meglepő módon sokkal kevésbé, mint ahogyan azt vártam. Azonnal szopizni kezdett, ez pedig láthatóan segített neki a megnyugvásban.
A balesetben közreműködő tesója viszont magába zuhant. Gyötörte a bűntudat, és ő is jócskán tovább szaporította az elejtett könnyek számát.
Vígasztaltam, majd a már megnyugodott kisbabát a kezébe nyomtam, és mondtam, hogy beszéljék meg egymás között, ami történt, és magukra hagytam őket.
A következő időszakot összeölelkezve töltötték, majd a délutáni közös séta előtt a késtkirántó tesó kifejezetten kérte, hogy a csatosban ő hadd vegye magára Lujzit. Aki aztán békésen aludt is rajta egy jót a friss levegőn.
Ebben a néhány gesztusban minden benne volt: megbocsátás, felmentés, a lelkifurdalás szélnek eresztése, a jóvátétel és a közös megnyugvás.
És talán még sok minden más is…
