Magamraismerő

„Nem tud egyedül kakilni, ezért segítenem kell neki. Adok neki szirupot, és ha ez nem elég, akkor kúpot. Esetleg meglázmérőzöm. Ezt általában két-három naponta megcsinálom, ha magától nem kakil. Nem várok tovább, nehogy valami baja legyen. Akkor vagyok bajban, ha ezek után sem sikerül kakilnia. Adok neki még szirupot, meg még egy kúpot. Látom, hogy mégis erőltetve visszatartja, pedig nagyon kell neki. Összeszorítja a lábait, izzad, sír. Fáj neki, mégsem nyomja ki. Nem értem, miért csinálja ezt. Miért nem tud kakilni? Volt már, hogy beöntés kellett.”

Az elmúlt hetek élményei és tapasztalatai után ezt az érzékeny témát hozom most, bár tudom, hogy legutóbb nem ezzel váltunk el. De ami késik, nem múlik.

Gyanítom, hogy nem kevés család életében fordul elő, legalábbis alkalmanként, hogy csecsemőjük székelési nehézsége áll a figyelem középpontjában. És van olyan család is, ahol heteken-hónapokon (sőt éveken) át ez a fő szervező erő a hétköznapokban. Kakilt-e a gyerek, vagy sem. Pedig egy olyan élettani funkcióról van szó, amely normál esetben megy szépen a maga útján.

Hogyan lesz mégis a család életét meghatározó, központi probléma a kakilás, pontosabban a nem-kakilás kérdéséből?

Előfordul, hogy valaki szülőként akkor nyugodt, ha kezében tarthatja a gyerekkel kapcsolatos kérdésekben az irányítást. Ha övé a kontroll.  Akkor érzi magát nyugodtnak, a gyerekét pedig akkor tudja biztonságban, ha még az élettani funkciói felett is ellenőrzéssel bírhat, azok pedig a legnagyobb rendben működnek. Legalábbis egy ideig.

Hiszen amíg elég kicsi a gyerekünk, nem olyan nehéz megetetni akkor, amikor esetleg nem is éhes, de szerintünk ennie kellene vagy többet kellene ennie, mint amennyit éppen evett. Nem olyan bonyolult dolog meglázmérőzni, esetleg feldugni egy szélcsövet a popsijába, ha szerintünk már kakilnia kellene, ő meg nem hajlandó. Addig működhet ez, amíg elég kicsi a gyerekünk. De már akkor sem kellene így történnie.

Sokszor tapasztalom, hogy teljesen egészséges, anyatejes kisbabák rendszeres lázmérőzésnek és szélcsövezésnek vannak kitéve, mert erőlködnek, és látszólag nem tudnak kakilni. Bármilyen hihetetlen, minden egészséges kisbaba tud kakilni. És olyan jó lenne, ha hagynánk is őket! Ha kezdettől fogva türelemmel kivárnánk, amíg elengedik, amit el akarnak engedni. El a kezekkel a babák popsijától! A kakilás is egy fejlődési folyamaton megy keresztül, mire normál mederbe terelődik és megy, mint a kakiracsapás (ezt az utolsó szót először véletlenül elírtam, aztán így is hagytam). Egy fiatal csecsemőnek nem mindig sikerül elsőre, hogy profi módon kinyomja azt, ami kikívánkozik.

Amint a végbélnyílás feletti bélszakasz megtelik, kiváltódik a székelési inger. Ugye előttünk van a babánk arca, amikor éppen az alábbi helyzetet éli át: erőlködik, kivörösödik, nyög, sőt sír is. Mert nyomná, de nem megy. Ugyanis a székletürítéshez egyebek mellett két alapvető dolog optimálisan összehangolt működése szükséges.

Az egyik a hasprés, vagyis a hasizomzat megfeszítésével a széklet lefelé-kifelé nyomása, a másik pedig a medencefenéki és a végbélzáró izomzat ellazítása. És ezt lehetőleg szinkronban. Hiába erőlködik, présel lefelé, ha közben a záróizmot még összeszorítva tartja. Naná, hogy azon így nem jön ki semmi. Amint a préselés és a lazítás időben megfelelő szinkronitással megtörténik, a kaki távozik. Ilyenkor láthatjuk azt, hogy az addig síró, tekergő, kivörösödve erőlködő gyerekünkből a kaki szinte kirobban, ő maga pedig megkönnyebbül egy pillanat alatt. Hetek alatt ezt szépen begyakorolja, majd egyre jobban működteti ezt a funkciót. Már ha hagyjuk.

Szóval, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ez egy „tanulási folyamat”, ami hetekig is eltarthat, és ezalatt mi nem avatkozunk közbe, hanem figyeljük, és türelmesen kivárjuk, hogy a gyerekünk ezen végigmenjen, akkor lesz ideje és lehetősége megtapasztalni a teste működéseit, jelzéseit. És megtanulja szabályozni, irányítani, később pedig kontrollálni is őket.

Azzal, ha rendre közbeavatkozunk- jó szándékú segítséggel-, könnyen lehet, hogy a gyerekünk megakad ezen az úton. Vagy legalábbis nem tanulja meg jól felismerni és szabályozni teste jelzéseit és funkcióit, és problémái lehetnek vele. Így aztán kénytelenek leszünk közbeavatkozni, átvenni az irányítást.

Azért azt se felejtsük el, bármilyen jó szándékkal is közelítünk a gyerekünk végbélnyílása felé és hatolunk be a lázmérővel vagy a szélcsővel azon át, attól még igenis megsértjük a határait, a testének integritását. Sőt: traumát is okozhatunk neki. Ledughatnánk egy csövet a torkán is és megetethetnénk azon keresztül, ha éppen nem akar enni. Ilyen értelemben nincs nagy különbség a két tevékenység között. És ne lepődjünk meg: minél inkább átvesszük az irányítást, annál nagyobb ellenállásba ütközünk.

Tudom, tudom, mondani könnyű, amikor a síró-üvöltő gyerekkel, meg ezzel az egész helyzettel otthon kell megbirkózni. Amikor erőlködik, sír a kicsi, de nem megy. Amikor (feltehetően) a „gázok bántják a hasát”. Azok a gázok, amelyek mindig ott vannak. Akkor is, ha alszik, akkor is, ha nagyokat vigyorog ránk. A gázok valóban bánthatják a hasát, de mit kezdünk a teljes bélcsatornában levő gázokkal. A lázmérőzés és a szélcsövezés elsősorban arra alkalmas, hogy székelési ingert váltson ki. Vagyis arra késztesse a gyereket, hogy kiürítse a legalsó bélszakaszból azt, ami magától is ki tudna jönni, ha hagynánk. Vagyis arra késztesse, hogy kakiljon már végre. A szélcső pedig olyan, mint egy mesterséges végbélnyílás. De minek mesterséges, ha van saját?

És mi a helyzet akkor, amikor a gyerekünk látszólag teljesen jól van, mégis szélcsövet kap a popsijába, mert már két-három-négy napja nem kakilt, és ez szerintünk nincsen rendjén? Érdemes elgondolkodnunk: milyen félelmek, szorongások késztetnek minket erre? Vagy utánajárnunk, milyen (tév)hitek mentén tesszük mindezt? Van-e elég tudásunk, vagy „csak” a bizonytalantól, esetleg valami ismeretlen szörnyűségtől félünk?

Az is előfordul, hogy orvostól-orvosig megyünk, amíg végül valaki rá nem mondja a gyerekünkre, hogy például végbélszűkülete van. És mindezt egyetlen kézzel végzett, másodperces vizsgálat után. Megnyugszunk, mert végre „találtak valamit”, ami megmagyarázza a tüneteket és eloszlatja bizonytalanságunkat.

Félreértés ne essék: a nehezen megnyugtatható, látszólag ok nélkül sokat síró kisbabák esetén fontos, hogy kizárjuk azt, hogy nincs szervi eltérése, betegsége.

De gyanítom, hogy több kisbaba esik át végbéltágításon, mint ahánynál ténylegesen fennáll a végbélszűkület. Amikor egyre növekvő vastagságú szondákat dugnak a popsijába és tágítják ki a nyílást, és mindezt az éber csecsemőnél. Előfordulhat, hogy a szövetek sérülése miatt a végbél hegesedése, majd pedig székletcsorgás lesz a beavatkozás következménye. Az átélt élmény lelki mellékhatásairól nem is beszélve. Szóval, csak óvatosan, körültekintően, jó kezekbe adva, megfelelően kompetens szakemberre rábízva ennek a kérdésnek az eldöntését…

Érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy vajon nem szülői bizonytalanságunk és kételyeink (meg olykor tudatlanságunk) vezetnek-e el minket oda, hogy nem merjük rábízni a gyerekünkre azt, hogy akkor kakiljon, amikor szükségét érzi. Engedjük-e azt, hogy tapasztalatokat szerezzen a saját teste működéséről? Böfizhet, pukizhat, kakilhat-e anélkül, hogy negatív jelzőkkel illetnénk? Egyáltalán  bízunk-e benne annyira, hogy elhiggyük, fog tudni egyedül kakilni? Belátjuk és elfogadjuk-e azt, hogy igenis vannak olyan helyzetek, amikor nehezebben megy (kinek nem?), és emiatt diszkomfort érzése lehet, sőt olykor fájdalmat élhet át.

Ha tudnánk, hogy például egy egyébként egészséges, kiegyensúlyozott, kizárólag anyatejes kisbabánál teljesen rendben van, ha hetente egyszer (sőt akár kéthetente egyszer) kakil, és egy nagyobbacskának se lesz semmi baja, ha mondjuk egy-két nap kimarad a kaki, és ezt el is tudjuk fogadni, anélkül, hogy folyton a sarkában járnánk afelől érdeklődve, hogy kell-e kakilnia, akkor talán mindenkinek könnyebb dolga lenne. A gyerekünknek mindenképp.

Nem akkor leszünk jó szülők, ha mi akarjuk meghatározni, hogyan kell éreznie, és ha mindenáron meg akarjuk szabadítani a diszkomforttól, a fájdalomtól. Akár olyan áron is, hogy másképp, de mi magunk okozunk neki fájdalmat. Vannak és lesznek is olyan fájdalmak a gyerekünk életében, amikor nem tudunk mást tenni, mint hogy jelen vagyunk, együtt érzünk vele és segédeszköz, erőszakos beavatkozás vagy újabb fájdalom okozása nélkül támogatjuk és segítjük abban, hogy megbirkózzon ezekkel az érzetekkel. Ezzel nyújtunk számára valódi biztonságot, nem pedig azzal, ha uralni, szabályozni, kontrollálni akarjuk testének funkcióit.

És gondoljunk arra is: mit várunk majd tőle, ha teste jelzéseit már idejekorán igyekszünk mihamarabb elnémítani. Azokat a jelzéseket, amelyek nem csak belső szerveinek betegségéből, de lelki nehézségeiből és problémáiból is adódhatnak. Székrekedés, fejfájás, hasfájás, álmatlanság, szédülés, hányinger, hasmenés, izomfájdalmak és a többi.

Ne lepődjünk meg: minél jobban próbáljuk elnémítani, később könnyen lehet, hogy annál hangosabban fog jelezni.

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként, pár- és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30-514 2559-es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30-514 2559-es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu