Ducik
A gyerekorvosi kongresszus pszichés vonulatában mindent vitt Tari Annamária előadása arról, hogy mit élnek át az elhízott (felhízlalt) gyerekek már egészen kicsi koruktól fogva.
A testi nyűgökön, betegségeken (magas vérnyomás, cukorbetegség, megterhelt csontozat és ízületek stb) túl a kortársak kezdetben csúfolódását, majd megvetését, elutasítását, gyűlöletét, a tőlük elszenvedett kirekesztést, verbális és fizikai bántalmazást. Akár a teljes megsemmisítést.
Ez kezdődhet már az oviban, de a suliban aztán tetőfokára hághat. Gyanítható, hogy sok szülő elképzelni sem tudja, mit él át, milyen szenvedéseken megy keresztül túlsúlyos gyereke nap, mint nap.
Talán ha tudná, akkor megpróbálna változtatni. Hiszen a mi felelősségünk, szülőké az, hogy mivel pakoljuk tele a hűtőt, mit készítünk otthon, és ami talán a legfontosabb: kezdettől azt a mintát mutatjuk-e a gyerekünknek, arra neveljük-e őket, amire az evés igazából való? És úgy szeretjük őket, ahogyan arra ők valójában vágynak?
Az étel nem jutalmazás, nem fájdalomcsillapító, nem szorongásoldó és főleg nem a szeretet kifejezésének eszköze. Ez gyorsan és könnyen a legfőbb önjutalmazó magatartásmóddá válhat. Más szóval evészavarrá.
Minél ducibb valaki, annál több elutasításban, és annál kevesebb elismerésben lehet része. Tapasztalatai, mintája alapján pontosan tudja és érzi, hogyan jutalmazhatja meg magát. Mivel töltse be a benne keletkezett űrt…
Akár egy ördögi kör. Vagy inkább spirál. Lehet, hogy a kiszállás reménytelennek látszik. Nem feltétlenül az. De hogy kegyetlenül nehéz feladat, és sok, elsősorban önismereti munka, az biztos.
(Fotó: Pixabay)
