Magamraismerő

Amely megint egy kicsit személyesebbre sikerült…

Sokan tudják rólam, hogy éveken keresztül egy kicsi, piros, japán autót vezettem. Több, mint tíz éven át. Ez a Micra fantázianevű kicsi kocsi, amely meglepő módon nem is olyan apró, mint elsőre látszik. Hiszen a kis háromajtós hátsó ülésére három örökmozgó kisgyerek ülését passzíroztuk be, centire. És befértek. Éveken keresztül. Az már más kérdés, hogy a hátsó szakasz ilyenkor szabályos küzdőtérré változott. Ahogy én neveztem: szorítóvá alakult a hátsó ülés. Mindenféle értelemben. Hiszen szűkösen voltak, és mindenki elért mindenkit. Nincs is min csodálkozni.

Szóval kaptam egy ilyet. Akkortájt a három, nem túl nagy kisgyerek mellől egy hetven kilométernyire levő kórház gyerekosztályára ingáztam dolgozni, nap, mint nap. A harmadik gyerekem akkor alig két éves volt, és kora reggelente a félúton lakó nagyszülőknél raktam ki őt, majd mentem tovább dolgozni, ügyelni. Sose felejtem el, amikor egy ilyen korai, hideg reggelen nekiindultunk az útnak, és az álmos kisgyerek megszólalt a hátsó ülésen.

„Anya, ha nagy leszek, én vezetem majd a Micrát. Én viszlek munkába téged.” Ami már akkor sem tűnt irreális dolognak, a nyugdíjhelyzet jövőjét látva és bejósolva. Ennek ellenére ez az egyik kedves emlék, amely ehhez a kis autóhoz fűz.

Ahogy teltek az évek, a kocsi jött velem mindenhová. Amikor munkahelyet váltottam, már csak napi ötven kilométert ingáztunk a száznegyven helyett. Magyarország egyik legveszélyesebb útján, hóban, jégben, esőben. Ez ment három éven át. Persze, erről is vannak emlékeim bőven.

Munka után mindig siettem haza, hogy ne az én gyerekeim legyenek az utolsók, akiket az orvos anyjuk elhoz az oviból. Egy alkalommal így történhetett, hogy belerohantam az előttem lefékező autóba. Kisautó ezt is kiheverte. Engem sokkal jobban megviselt.

Ő pedig hazavitt a legvastagabb tükörjégen, amikor egy végigdolgozott ügyelet után másfél órán át vakartam ki a cukormázszerű jégpáncél alól.

Aztán újabb ingázás, ezúttal megint máshová. Napi nyolcvan kilométer, ugyanúgy jégben, esőben, hóban, kánikulában, légkondi nélkül. És az ottaniak már tudták, hogy a doktor néni éppen merre jár a városban. Hogy hol van beteg gyerek vagy éppen újszülött kisbaba.

Hat év után lazíthatott először. Akkor már jobbára a saját városkánk útjait rótta, néhány hosszabb vidéki és fővárosi kiruccanástól eltekintve. Felpakolva, sok gyerekkel, esetenként vizslával nyaralni, vagy fővárosi továbbképzésekre okosodni. Olyan volt, akár egy hűséges kutya. Ismertük egymás szokásait, ő a mozdulataimat, én a reakcióit. Minden zegét-zugát.

És itt, a városunkban változott meg a státusza. Különös ismertetőjegy, védjegy, és igen: szimbólum vált belőle. Legalábbis azon a kicsi helyen, ahol nagyon sokan ismerték. Részben neki köszönhetem, hogy a városunkban én lettem a „doktor néni a kicsi piros autóval”, meg a „katicabogaras doktor néni”. Így, katicával együtt, nem anélkül. Merthogy senki másnak nem volt pont ilyenje a városban. Katicás, fussbabakocsis, pocakos mamis és „játssz!” feliratú matricával, így együtt. Része volt annak, hogy sok gyerek örömmel jött hozzám, máskor pedig megintegetett az utcán.

Sosem hagyott cserben. Csendben tette a dolgát. Még egy defektre sem vetemedett soha. Sosem hagyott ott sehol. Az akkumulátora is otthon, a garázsban merült le, nehogy valahová ne érjek oda. Tette a dolgát fürgén, tíz hosszú éven át. A férjem, aki időnként komoly tárgyalásokra, konferenciákra is vele érkezett meg, nemes egyszerűséggel csak „kicsi piros Ferrarinak” nevezte. Fürge volt, kis helyen elfért, szinte helyben megfordult, parkolásnál a legkisebb ficakba is befért.

Közben a három gyerek felnőtt és lett egy negyedik. Még így is elfértünk, de egyre szűkösebbnek éreztük. Aztán fogtuk magunkat, és elköltöztünk, odébbálltunk. Bár jött velünk ő is, már az új otthon felé vezető úton sem volt az igazi. Aztán pedig nem találta helyét a nagyvárosban. Azt hiszem, cserbenhagytam. Volt más gondom is, mint vele törődni.

Érezhetően egyre többet betegeskedett, végül lassú haldoklásba kezdett. Amely egészen mostanáig tartott.

Elfáradt. Megadta magát. Nem találta az új helyét. Ő, aki egykor a kisvárosi doktor néni megmosolyogtató védjegye volt, elveszítette a feladatát. Az új helyen nem ismert senkit és őt sem ismerte senki.

Talán csak az tartotta benne a lelket, hogy a legkisebb gyerek is beleszeretett. Ha javítás alatt volt, kereste, ha sokáig nem látta, hiányolta. Amikor talán végső útjára indult a szervízbe, nem akart kiszállni belőle, nehezen engedte el. És emlegeti azóta is, alig várja, hogy az ülése megint a kis pirosban legyen.

A doktor néni kicsi piros autója lassan befejezi földi pályafutását. Jó eséllyel egy roncstelepen.

És hogy mi lesz doktor nénijének sorsa a kicsi piros nélkül?

Ez már egy másik történet. De hogy egy elmondhatatlanul csudajó korszak (megint) lezárult, annyi bizonyos. Ahogyan az is, hogy -gáz vagy nem gáz- meg fogjuk siratni.

Fotó: https://pixabay.com/hu/bobby-aut%C3%B3-j%C3%A1t%C3%A9kok-gyermek-vicces-2080781/