Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Együtt alvás, összebújás


A mellékelt fotón egy, a szülői ágyba hajnalban bekéredzkedett, békésen durmoló hároméves kisgyerek sziluettje sejlik fel.

Egyáltalán nem meglepő kutatási eredmények szerint azok az ÖT ÉV alatti gyerekek, akik nem bújhatnak oda a szülőkhöz az esti lefekvés vagy éjszaka folyamán, amikor arra szükségük van, és akik keresik, de nem kapják meg a saját igényeik (és nem a szülőké) szerinti testi közelséget, azok stresszhelyzetet élnek át, annak minden hormonális és idegi következményével együtt. Az agyi működéseikben pedig pont olyan változások mutathatók ki, mint amikor fájdalmat kell elszenvedniük.

De miért is kellene egy akár egy négy-öt évesnek konzekvensen és szigorúan mindig a saját ágyában elaludnia? Még akkor is, ha például valamitől érezhetően fél, és nem akar egyedül maradni. És miért kellene egészen reggelig ott is maradnia, ha a szükségletei éppen mást diktálnak? A napközbeni együttléteink során is számtalanszor jönnek, hozzánk bújnak, “feltankolnak” belőlünk. Szükségük van a testi-lelki közelségünkre.

Az éjszaka miért lenne más? Miért kellene másként “működnie” egy kisgyereknek mondjuk este nyolc és reggel hét óra között? Ha kiszámoljuk, ez tizenegy órai távol- és egyedüllét…

Talán ez segíthet megértenünk azt, hogy az esti összebújás, a hajnali befurakodás a szülői ágyba nem ördögtől való gaztett, nem manipuláció, nem a gyerekünk tehetetlensége, hanem egy fontos biológiai igény a részéről.

Ha viszont ezekben a helyzetekben extrém szorongást, az elválástól való nagyfokú rettegést, szinte pánikszerű reakciókat tapasztalunk, érdemes utánajárni, mi állhat ennek a jelenségnek, a jelentősen megváltozott viselkedésnek a hátterében.