Fantázia
Három és négy éves kora között sem lepődünk meg különösebben semmin.
Inkább rácsodálkozunk, magunkban jót nevetünk, vesszük a lapot és belemegyünk a játékba, de leginkább még jobban rajongunk érte.
Az, hogy olykor ‘lenagymamáz’ ‘lenéniz’, pláne ‘ledoktornéniz’ engem, ‘drágám’-nak, esetleg ‘édesem’-nek nevez, vagy éppen a keresztnevemen szólít („Jól vagy, Zsuzsi?), ennek további becéző változataiban is, netán az apját ‘fiampéterezi’ le, része a cseppet sem unalmas hétköznapi kommunikációnknak.
Eszünkben sincs kijavítani, pláne kikérni magunknak, hiszen ez is a kaland része. És ezt ő is pontosan érzi.
Nem véletlenül engedi szabadjára a fantáziáját.
