Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Hogyan tekerd le a hiszti/düh/félelem/fájdalom-gombot?


Miért van az, hogy időnként olyan könnyű velük, édesek, aranyosak, imádnivalóak, simán megy minden, máskor meg pikk-pakk leszívják minden energiánkat, mintha teljes személyiségváltozáson mentek volna keresztül? És miért van az, hogy időnként teljesen jól működünk, még bal lábbal kelt gyerek mellett is, máskor meg nyögvenyelősen, sőt kínszenvedve csinálunk végig egy-egy napot a gyerekünk mellett, alig várva, hogy végre este legyen? Tényleg ennyire nehéz? Ennyire komplikált együtt élni egy kisgyerekkel?

Szerintem nem. Egy kisgyerek nem megy át komplett személyiségváltozáson, nem manipulál, nem akar az idegeinkre menni és főleg nem akarja, hogy mi idegesen, pocsékul érezzük magunkat a bőrünkben. Ha tudjuk, hogy nap, mint nap ugyanazzal a gyerekkel vagyunk együtt és tudjuk azt is, hogy alapvetően a mi hangulatunk, hozzáállásunk, rugalmasságunk, energiaszintünk fogja meghatározni a napunkat, talán könnyebben mennek majd a dolgok. Igen, sajnos ez van. Nagyrészt a mi felelősségünk, hogy hogyan érezzük magunkat együtt. Minél apróbb gyerekünk van, annál inkább. Egészen egyszerűen azért, mert mi már képesek vagyunk arra, hogy érzelmeinket, hangulati és indulati állapotainkat felismerjük, magunkban tudatosítsuk, megéljük és ha megfelelően szabályozzuk is.

Egy csecsemőtől vagy egy kisgyerektől ne várjuk azt, hogy uralkodjon magán, vidítsa fel magát vagy éppen nyugodjon meg egy nehéz helyzetben magától, a cumijától, a kedvenc nasijától, a tabletezéstől vagy a mesenézéstől. Ő erre még nem, vagy csak ritkán képes. Csak mi segíthetünk neki ebben. Tőlünk, a velünk együtt átélt helyzetekből fogja megtapasztalni, megtanulni mindezt. Lehet, hogy a cumitól, tejszelettől, mesenézéstől látszólag elcsendesedik, de ezek nem segítenek neki, hogy előbbre lépjen abban a folyamatban, amelynek során majd megtanulja felismerni, hogy éppen milyen érzelem dúlja az ő lelkét és hogyan tud ezzel megbirkózni. Ehhez a szülei együttérző, válaszkész jelenlétére van szükség.

Ha én anyaként vagy apaként rosszkedvű és ideges vagyok, hogyan várhatom el magamtól azt, hogy megnyugtassam a nyafogó, nyüszögő gyerekemet? Nem, nem úgy, hogy széles mosolyt villantok és megjátszom, hogy minden oké. A gyerek lehet, hogy nem képes szabályozni még a saját érzéseit, kezelni az indulatait, de azt biztosan észre fogja venni, hogy én nem vagyok hiteles és őszinte. És erre már a legkisebbek is képesek. Ha valamire, a kimondott szavaink és a mutatott viselkedésünk, vagyis a verbális és a nem-verbális üzeneteink közötti ellentmondásra hihetetlenül érzékenyek. Mást sugárzok felé, mást „érez a levegőből”, mást lát az arcomon és mást mondok neki. Ez az ellentmondás egy gyereknek  borzasztóan frusztráló élmény. Pontosan azt érem el vele, amit nagyon nem akarok: növelem benne a feszültséget, a szorongást, és nem megnyugodni fog, hanem még nyűgösebb lesz. Én pedig még idegesebb. Ugye, ismerős?

Hogyan oldhatom meg ez a helyzetet? A legfontosabb azzal tisztában lennem, hogy nemcsak a magam érzéseivel kell megküzdenem, de neki is segítenem kell ebben. Hogyan is kell ezt? Van, akinek ösztönből, zsigerből egészen jól megy ez, de annak sem kell elkeserednie, aki úgy érzi, nem olyan jó még ebben. A jó hír az, hogy tudatossággal, odafigyeléssel, tudatos jelenléttel ezt el lehet sajátítani. Például úgy, hogy egy nehéz szituációban megpróbálom a gyerekem helyzetébe, lelkiállapotába képzelni magam és ebben a helyzetben együtt érezni vele. Belehelyezkedem, szinte átengedem magamon az érzéseit. Mit is érezhet? Dühös? Szomorú? Mérges? Ideges? Ha ez megvan, tükörré változom és megmutatom őt saját magának, de mindezt úgy, hogy beleadom az együttérzésemet, az elfogadó jelenlétemet. És így mondom el neki, amit látok. Hangosan, ráfigyelve, együttérzéssel. „Igen, látom, hogy te most nagyon dühös vagy. Itt vagyok, segítek neked, hogy könnyebb legyen és meg tudj nyugodni.”-valahogy így.

Elfogadom az érzéseit és segítek megbirkózni vele. Nem beszélek mellé, nem terelem el a figyelmét, nem bagatellizálom el a helyzetet, a gyereket nem kritizálom, nem minősítem, nem címkézem. Aztán nem okolom a külvilág dolgait, például nem dádázom meg a csúnya asztal sarkát, mert beleütötte a fejét. Igyekszem nem mondani olyat, hogy „ne sírj, nem vagy te lány”, „ne sírj, egy ilyen szép kislány nem sírhat”, „nem is fáj az neked annyira”, „egy fiú nem sír, ez katonadolog”, „ne legyél dühös”, „nem történt semmi”, „nincs semmi baj”, „ne mérgelődj”, „ne légy már ilyen anyámasszony katonája”. Viszont mondok olyanokat, hogy „itt vagyok, segítek neked, hogy megnyugodj”, „megütötted magad, tudom, hogy ez most nagyon fáj, de mindjárt jobb lesz”, „sajnálom, látom, hogy szomorú vagy, gyere, bújj ide egy kicsit” vagy „ez most nem sikerült, megértem, hogy dühös vagy”.

Ugye, hogy nem is olyan bonyolult? Ezzel a fajta jelenléttel pedig szépen, finoman lejjebb csavarjuk a fájdalom/félelem/düh stb. gombját. Ráadásul ha elég jól csináljuk, egyszer csak azt vesszük észre, hogy gyermekünk egyre kevésbé támaszkodik a mi „szabályozó funkciónkra”, egyre több olyan helyzet van, amivel már egyedül is megbirkózik. Még akkor is így van ez, ha időnként hibázunk, rossz passzban vagyunk, nem sikerül úgy tükröznünk, ahogyan szerettük volna. Ez is belefér. Az egyik pillanatban jól illeszkedünk egymáshoz, a következőben lehet, hogy nem megy olyan jól, és jön egy pici döccenő, de ez sem baj, ha tudunk korrigálni.

Szépen lassan megtanulja felismerni, beazonosítani és saját maga által kordában tartani, szabályozni az érzéseit. Azért ne tűnjünk el teljesen, legyünk jelen, mert természetesen később is adódnak olyan szituációk, amikor szüksége van a segítségünkre. További jó hír, hogy ez a „taktika” bátran kipróbálható a dackorszakban nyakig lubickoló kétéves, vagy a tenyérbemászóan irritáló, sündisznó kamasz esetében is. Előfordul, hogy hibázunk, de ki nem? Az nem, aki meg sem próbálja.

De hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet: mindez jó eséllyel akkor működik, ha szülőként elég jó állapotban vagyok ahhoz, hogy el tudjam fogadni és viselni a gyerekem olykor borzasztóan nehéz, negatív érzéseit anélkül, hogy erősen frusztrálna, komolyabb szorongást keltene bennem vagy bűntudatom lenne miatta. Hogyan érhetem ezt el? Ami biztosan fontos, az az, hogy én magam felismerem-e a saját érzéseimet és hogy mihez kezdek velük. Ha egy nehéz helyzetben egy pillanatra meg tudok állni és be tudom azonosítani, amit érzek, már jó úton haladok. Ha nevén tudom nevezni, ki tudom mondani, már azzal is sokat szelidíthetek rajta. És ha van bennem annyi erő, hogy ezt kibeszélem, kisírom, leírom, leszelepelem, kiventilálom, levezetem, kifutom stb… magamból, könnyebb lesz az élet, és megint magamra ölthetem azt a bizonyos könnyű ruhát (lásd a David R. Hawkinstól vett mottót).

És amikor azt látom, hogy a gyerekem nevén nevezi, kimondja, aztán kibeszéli, kisírja, leírja, lerajzolja, eljátssza, kiventilálja, kifutja, kiénekli, kitáncolja (és itt a sor szabadon folytatható), akkor tudom, hogy elég jól csináltam. Mert nem csak azzal tanítok meg neki valamit, hogy megmutatom, tükrözöm számára az ő saját érzéseit és segítek, hogy megbirkózzon velük, hanem azzal is, ahogyan én magam küzdök meg a saját érzéseimmel.

Már megint (még mindig) az én felelősségem.

 

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna