Magamraismerő

Induljunk ki abból, hogy ép lelkületű szülőként igyekszünk mindent megtenni azért, hogy gyerekünket a lehető legjobban tápláljuk. Mégis sokszor előfordul, hogy az evés, a táplálási helyzetek játszmává válnak. Aztán pedig könnyen csatává, végül harccá, az étkezőasztal pedig csatatérré. A valóságban is, képletesen meg pláne.

De miért is olyan fájdalmas dolog egy szülő, főként egy anya életében az, ha nem tudja megfelelően táplálni a gyerekét? Ha nap, mint nap visszautasítást tapasztal az etetési helyzetek során? És minél kisebb a gyermek, ez a visszautasítás annál gyötrőbb érzés. Gondoljunk csak bele: lehet-e egy csecsemőnek vagy egy kisgyereknek komoly baja attól, ha mondjuk napjában többször sír, vagy sokat dacoskodik, hisztizik? Vagy esetleg attól, ha éjszaka többször megébred, esetleg valamelyik napközbeni alvást kihagyja? Hát, nem valószínű. Ezért aztán olyan komoly aggodalmat nem is ébreszt bennünk.

De mi a helyzet akkor, ha kevés ételt fogad el vagy visszautasítja az ennivalót? És ha ezt nem egy-egy alkalommal, hanem napokon, heteken át teszi, mindezt úgy, hogy nincs semmilyen szervi betegsége? Amikor azt látjuk, hogy a kicsi elfordul a melltől, kiköpi a cumisüveget, vagy rendszeresen visszabukja, esetleg kihányja, amit megevett. A nagyobbacska pedig étvágytalan, elutasító, válogatós, makacs. Kétfélét hajlandó megenni vagy épp mindig más ételt követel magának, mint amit mi eléje teszünk. Undorodva fordul el, vagy lazán félrelöki a tányért. Vagy le sem hajlandó ülni az asztalhoz. Vagy fél percen belül ordít az etetőszékben.

Mi pedig mindent megpróbálunk: eltereljük a figyelmét, zsarolunk, fenyegetünk, jutalmat helyezünk kilátásba, ötfélét főzünk és hétfélével kínáljuk, megyünk utána a falattal akár egész nap (csak az anya kedvéért, csak az apa kedvéért), beültetjük a tévé elé, engedünk, és inkább elővesszük a hűtőből a pöttyös túrórudat, csak „legyen valami a gyomrában”. Bármire hajlandóak vagyunk, csak egyen már végre. És még szinte be sem fejeztük, de már félünk a következő etetéstől, étkezéstől. Végül pedig azt vesszük észre, hogy már szinte semmi másról nem szól az élet, csak az evésről. Reggel az az első gondolatunk, hogy ma milyen harcokat kell megint megvívnunk. Este pedig azzal fekszünk le, hogy holnap ugyanez vár ránk. Erről beszélünk a párunkkal, gyötrődünk, sőt már veszekszünk is miatta. Már előre félünk, ha tanácsadásra kell vinni a kicsit, és rá kell tenni őt a mérlegre. Vagy ha a rokonok, barátok megkérdezik, elég jól eszik, elég jól hízik-e. A bezzegezőkről meg nem is beszélve.

Biztos vagyok benne, hogy szülőként mindannyian átéltünk néhányszor hasonlót a gyerekünkkel, bizonyos élethelyzetekben ez bármelyik családban előfordulhat. Az is biztos, hogy nem sok szorongatóbb érzés van, amit a gyerekünkkel kapcsolatban megtapasztalhatunk. Egészen egyszerűen azért, mert azt az ősi félelmet ébreszti fel bennünk, hogy ő ebbe bizony belebetegedhet. Sőt ha nem tudjuk, nem vagyunk képesek őt táplálni, ily módon akár az élete is veszélybe kerülhet. Szülőként az egyik leglényegesebb feladatunk pedig nem más, mint az, hogy gyerekünket életben tartsuk. Ha ez nem megy jól, anyai alkalmasságunk alapjaiban kérdőjeleződik meg. Önbizalmunk meginog, a tehetetlenség, a düh, a kétségbeesés lehet úrrá rajtunk. Anyai minőségünk akár súlyos sérülést is szenvedhet.

Ma már szerencsére legtöbbünket nem fenyegeti az a veszély, hogy nem áll elég ennivaló a rendelkezésünkre, sőt inkább túlkínálatról, a bőség zavaráról beszélhetünk, ami szintén problémák forrása lehet. Mégis az ősi, zsigeri félelem paradox módon itt van bennünk: nem kell megküzdeni a mindennapi betevőért, ennek ellenére bármikor megtörténhet, hogy gyerekünket nem tudjuk megfelelően táplálni és így az élete veszélybe kerülhet.
Mégis mit tehetünk?

Azt gondolom, fontos, hogy idejekorán tudatosítsuk magunkban, hogy mi az evés szerepe az életünkben, milyen a hozzáállásunk a táplálkozáshoz, az egyes ételekhez? Milyen élményeket hoztunk magunkkal gyerekkorunkból vagy akár későbbről? Belénk erőltették az ételt? Fel sem állhattunk az asztaltól, míg üresre nem nyaltuk a tányért? Volt-e, van-e személy szerint nekünk problémánk az evéssel? Használtuk-e az evést vagy annak megtagadását fegyverként valaha? Tisztáztuk, feldolgoztuk ezeket? Aztán van-e a családban másnak (párunknak, szüleinknek) hasonló problémája, elvárása, rossz tapasztalata, netán traumája az evéssel kapcsolatban? Megoldódtak ezek, vagy ott lapulnak a háttérben, várva a megfelelő alkalmat arra, hogy felbukkanhassanak? Ahhoz, hogy gyerekünkkel jól működjenek a dolgok, fontos lehet, hogy ezeket az elvárásokat tisztázzuk, a gubancokat pedig mielőbb kibogozzuk, ne kelljen tovább cipelnünk őket.

Aztán tudunk-e kellemes, elvárásoktól mentes, laza légkört teremteni akár a szoptatásoknál, akár az asztal körül? Egyáltalán leülünk-e együtt, vagy mindenki futtában bekap valamit? Szanaszét, mindenki máskor. Minden egyes szoptatás után méricskélünk, pontos statisztikát, Excel táblázatokat vezetünk az elfogyasztott anyatej mennyiségéről, miközben percentilis-táblázatokat bújunk, és hetente összevetjük babánk gyarapodását barátnőnk babájáéval?

Hagyjuk-e a nagyobbacskának, hogy egyedül próbálkozzon az evéssel, akár kézzel-lábbal, hogy aztán élvezettel betömhesse az ételt a szájába? Vagy a még nagyobbacskának, hogy egyedül szedhessen magának, úgy használhassa a kanalat-villát, ahogy ő már saját maga képes rá, mindegy, hogy kezdetben több jut az ölébe, mint a szájába? Kap egyáltalán evőeszközt a kezébe, vagy ragaszkodunk ahhoz, hogy mi etessük, mert az a biztos, akkor nem maszatol? Egyáltalán hogyan állunk ahhoz, ha nyakig maszatos lesz és még a padlóra is bőven jut? Mit teszünk akkor, ha jelzi, hogy elég volt, de szerintünk még nem evett eleget? Elfogadjuk? Megpróbáljuk megetetni magunk?

Azt hiszem, talán akkor van a legkönnyebb dolgunk, ha nem tulajdonítunk nagyobb szerepet az evésnek, mint ami a funkciója valójában. Egy élettani működés, ami szükséges ahhoz, hogy életünket a lehető legjobb minőségben élhessük. Ehhez kapcsolódnak persze a társas együttéléssel összefüggő dolgok: a minőségi együttlét, a közös gasztronómiai élmény. De attól még az evés olyan, mint a légvétel. Szükségünk van rá az élethez, és ha minden oké velünk, akkor pontosan annyit eszünk, amennyire nekünk szükségünk van. Egy falattal sem többet, de kevesebbet se.

Rá tudjuk bízni magunkat erre az ösztönös, zsigeri működésmódra? És el tudjuk fogadni azt, hogy a gyerekünk ugyanígy működik? A megfelelő szülői gondoskodás nem arról szól, hogy azt a mennyiséget erőltetjük a gyerekünkbe, amennyit mi gondolunk, hogy neki szüksége van rá. Hanem sokkal inkább arról, hogy megteremtjük a megfelelő feltételeket a számára az evéshez: például azt, hogy időről-időre, amikor ő vélhetően már éhes, lehetőséget biztosítunk neki (meg a család többi tagjának) az étkezésre, kellemes légkört hozunk létre és azzal kínáljuk meg őt, ami legjobb tudásunk szerint a számára megfelelő táplálék.

De azt, hogy ő mennyit eszik meg mindebből, azt már rábízzuk. Valóban azt gondoljuk, hogy jobban tudjuk nála, hogy egy helyzetben mennyit kell elfogyasztania? Mi tudjuk, hogy mennyire éhes, nem pedig ő? A párunk vagy az anyukánk jobban tudja vajon nálunk, hogy az adott helyzetben mi magunk mennyire vagyunk éhesek? Mi talán nem tudjuk ezt eldönteni?

Ha egy dolgot már a kezdetektől szem előtt tudunk tartani, sok-sok evéssel kapcsolatos nyűgtől kímélhetjük meg a gyerekünket, a családunkat és magunkat is. Amit ha az etetési konfliktusokban újra meg újra tudatosítani tudunk, elkerülhetjük, hogy az evés előbb játszmává, majd harccá, végül pedig súlyos problémává váljék.

Nagyon egyszerű: azt, hogy mikor ülünk le az asztalhoz és mi a menü, azt mi, szülők határozzuk meg. De azt, hogy ebből ki mennyit eszik meg, azt már mindenki maga.

Lehet, hogy nem is olyan egyszerű?

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.

A 30–es telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu