Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Hogyan ne neveljük tehetetlenségre a gyerekeinket?


A hozzám forduló családok közül azok, ahol legalább két gyerek van, szinte kivétel nélkül problémaként említik és annak is élik meg a testvérek közötti féltékenységet, rivalizációt. Sokszor nem is ezzel a problémával érkeznek elsősorban, azonban a beszélgetések során hamar átkerül a fókusz a tesók kapcsolatára. Persze az is előfordul, hogy ez az elsődleges probléma, de talán többször látjuk azt, hogy az egyik gyereknél tapasztalt egyéb tünet (például extrém dacreakció, agresszió, evési probléma stb.) mintha a testvérféltékenységből fakadna. A célja pedig láthatóan nem más, mint minél több szülői odafigyelést, erőforrást a maga számára biztosítani. Akár tudatosan, akár nem.

Sok testvér kezdetben inkább tűnik egymás riválisának, semmint játszópajtásoknak. Pontosabban ez is, meg az is látható, de mi, szülők, hajlamosabbak vagyunk inkább felfigyelni az összetűzésekre, mint a békés együtt és egymás mellett élésre.

Vajon tényleg általános, generációs problémává vált a testvérféltékenység? Vagy csak mi vagyunk túl érzékenyek ezzel kapcsolatban? Mi reagáljuk túl? A mi idegeink bírják rosszabbul? Miért van az, hogy szülőként sokszor el sem merünk mozdulni az egy légtérben tartózkodó gyerekeink mellől, mert félünk egyedül hagyni őket az esetleges összetűzésektől tartva?

Emlékeimben kotorászva arra jutottam, hogy annak idején mi is eléggé idegölő meccseket vívhattunk a testvéremmel. A mai napig fülemben csengenek anyukám mondatai: „nincs még két ilyen gyerek a földön, aki ennyit veszekszik”, „még két ilyen gyereket nem hordott a föld a hátán” és a többi. Talán másnak is ismerősek az ilyen és a még ilyenebb kirohanások. (Amelyek üzenete megérhet egy másik bejegyzést…)

Mégis feltételezhetjük, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt azért kicsit más volt a helyzet. Pedig mi is éppen eléggé meg tudtuk nehezíteni a szüleink életét. És lehet, ha megkérdeznénk őket, ők is pont így emlékeznének rá. De talán az lehet a különbség, hogy bennük nem volt még ennyire feszítő a megfelelési vágy, a szülői tökéletességre való törekvés. Nem pörögtek annyira, nem feszültek és szakadtak annyi felé, nem voltak annyira csúcsra járatva, mint mai szülőként mi. Talán jobban át merték adni nekünk a felelősséget, nem akartak feltétlenül mindenről tudni, mindent kontrollálni és nem élték meg tragédiaként, saját ‘nem elég jó’ /rossz szülőségük bizonyítékaként azt, ha időnként egymásnak estek a gyerekeik. (Tisztelet a kivételnek!) És talán a gyerekeikként mi sem voltunk annyira túlpörgetve, csúcsra járatva, túlingerelve, mint sok kisgyerek ma. (Megint tisztelet a kivételeknek!)

Időnként olyan érzésem van, hogy mi magunk hergeljük a gyerekeinket és bár nem tudatosan, de előfordul, hogy mi ugrasztjuk egymásnak őket. A saját megfelelési kényszerünkkel, a magasra felrakott lécünkkel, a kimondott vagy kimondatlan elvárásainkkal. Összemérjük, hasonlítjuk, sőt szintén nem tudatosan, de olykor versenyeztetjük is őket.

És itt nem feltétlenül az ovis vagy a kisiskolás korúakra kell gondolni. Ez a tudattalan meccs abban a pillanatban (vagy tán már korábban is) elkezdődik, ahogy világra jön a második gyerekünk. Hiszen óhatatlanul elkezdjük összehasonlítgatni őket. És ahogy már az első gyereknél is tökéleteset akartunk és próbáltunk nyújtani, nagy valószínűséggel a másodiknál sem fogjuk lejjebb tenni a mércét.

Pedig lehet, hogy kellene. Talán ha el tudjuk fogadni, hogy a második már nem fogja ugyanazt kapni, mint az elsőszülött (biztos, hogy nem fogja), és tudjuk, hogy éppen ez a normális, az elvárható, akkor nem fogunk erőnkön felül befeszülve a Kicsire összpontosítani és olykor elfeledkezni arról, hogy van egy másik gyerekünk is, aki eddig az egyetlen volt.

Talán az a jó, ha engedni, lazítani tudunk mindkét oldalon egy kicsit. Talán a másodikat szabad már picit “ridegtartásban” tartani és így maradhat energia, idő a Nagyra is. A Kicsi nem tudja, sosem tapasztalta, hogy lehet másmilyen gondozásban és bánásmódban is részesülni, mint úgy, hogy már van egy nagyobb testvére. Így aztán kiválóan képes belecsöppenni a készbe, a már bejáratott családi rendszerbe. Képes beilleszkedni, anélkül, hogy hiányt vagy szükséget élne meg. Képes rá, ha lehetővé tesszük ezt a számára.

Nem fogja a szemünkre vetni, hogy nem jut hozzá úgy és pont ahhoz a tengernyi jóhoz, amit annak idején megkapott a testvére. Köszöni szépen, be fogja érni a kevesebbel, a másmilyennel is. Elfogadja, ha a játszótér sarkában elbújva szopizhat, vagy egy baba-mama szobában, nem pedig otthon, a csendes lakásban. Neki úgy is jó, ha nincs élére vasalva minden babaruha. Sőt az sem főbenjáró vétek, ha nem mossuk külön a ruháit. Kiválóan elvan a nagyi ringató kezeiben is, míg mi ellógunk otthonról a tesóval egy-két órára. Nem kell félteni, sajnálni a Kisebbet azért, mert kevesebb jut majd rá mindenből. És a Nagyot se, mert kapott egy kistesót.

Ha ezt a dolgot le tudjuk rendezni magunkban és helyén tudjuk kezelni, akkor talán egyikük sem fogja a szemünkre vetni, hogy testvére van. Egyik sem fog kevésbé kötődni hozzánk, kevésbé szeretni minket, nem fog kevésbé jó anyának tartani. Sőt, felfoghatjuk úgy is, hogy olyan ajándékot kap, amellyel az együttlét sokszor örömteli, a konfliktusok során viszont sok-sok olyan dolgot megtapasztalhat és megtanulhat, ami a későbbiekre kellően rugalmas, együttműködő, empatikus személyiséggé teszi őt.

Vagyis mondhatjuk, hogy a testvér fejlődésre ösztönöz. Megtanít arra, hogy hogyan lehet bizonyos helyzeteket konstruktívan megoldani, hogyan lehet a másik, velem egyenrangú fél szemével is látni a dolgokat. Arra, hogy egy helyzetben a másik érdekeit is észrevegyük, mérlegeljük és ezek figyelembe vételével döntsünk. És ha esetleg mégsem sikerül megoldani egy konfliktust, akkor megtaníthat arra is, hogy legközelebb hogyan lehet másképp csinálni. 

Sokszor talán pont ott kezdődnek a problémák, amikor frusztráltak vagyunk, mert nem nyújtjuk (nem nyújthatjuk) azt a Kicsinek, amit a Nagynak korábban. Elégedetlenek vagyunk magunkkal, és ennek időnként a Nagy issza meg a levét. Felesleges túlparáznunk, túlaggódnunk és -szoronganunk ezt a helyzetet.

Ahogyan azt is, amikor a már nagyobbacska gyerekeink minden apróságon szó szerint hajba kapnak, egymásnak esnek, ölre mennek. Amikor például a közös játék során szinte mást sem hallunk, mint a veszekedésüket minden lényegtelennek tűnő apróság miatt. Mi pedig azonnal ugrunk, megyünk, és mindenáron meg akarjuk oldani, el akarjuk simítani a helyzetet. Beleszólunk, igazságot akarunk tenni, megvédeni az áldozatot, megbüntetni a tettest. De elgondolkodunk-e vajon azon, hogy ezek a provokatív viselkedésminták talán pont nekünk, szülőknek szólnak. Éppen az a céljuk, hogy maguknak akarjanak minket. A lehető legtöbbször és a lehető legnagyobb mértékben.

Bizony, a mi figyelmünkért, odafigyelésünkért, egyetértésünkért, szeretetünkért megy a meccs. Könnyen lehet, ha minél több figyelmet, időt, energiát szentelünk a vég nélküli vitáknak, annál gyakrabban ismétlődnek meg ezek. És egy idő után megjelenhetnek azok a testi tünetek, amelyek az állandó fegyelmezés, a beleszólás, a határok átlépése, az elfojtott és ‘belefojtott’ indulatok következményei. Meg azé, hogy átvesszük a gyerekeinktől azt a teret és felelősséget, amellyel egy ilyen helyzetet képesek lennének konstruktívan megoldani.

És könnyen lehet, hogy -nem tudatosan-, de tehetetlenségre tanítjuk őket. Arra, hogy ne álljanak ki magukért, mert azt majd mi megtesszük helyettük. Arra, hogy ne döntsenek, ne mérlegeljenek, mert arra is itt vagyunk mi. Arra, hogy ne gondolkozzanak a másik fejével, és későbbi társas kapcsolataikban esetleg bizonytalan, nehezen alkalmazkodó és kevésbé együttműködő emberek legyenek. 

Ezzel együtt pedig olyan készségektől, képességektől fosztjuk meg őket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy -a szó lelki és mentális értelmében- igazán életképesek legyenek és megtalálják a helyüket a világban.

Biztos vagyok abban, hogy ezt egy szülő sem szeretné.

 

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Ha megbillent vagy felborult a családi harmónia, ha egyre több a konfliktus a családtagok között és egyre megterhelőbb helyzetekben találjátok magatokat, amelyeket nem tudtok megoldani, szívesen segítek. Ha úgy érzed, hogy eltávolodtatok egymástól a pároddal, akkor is keress bizalommal!

A 30-514 2559-es telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

 

 

 

 

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna