Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Hol vagytok, nagymamák?


Előre bocsátom, hogy tisztelet a kivételnek. Tudom, hogy vannak drága, segítőkész és tettre kész, támogató, elfogadó, önzetlen nagyik és pótnagyik. De az utóbbi hetek tapasztalatainak hatására megint előbújt belőlem ez a kérdés, ahogyan időről időre korábban is.

Hol vannak a nagymamák a kisbabás, kisgyerekes családok mellől? Csak a földrajzi távolság teszi, hogy távol maradnak? Vagy másmilyen távolság nem engedi őket közel? Ők nem jönnek szívesen vagy mi nem akarjuk, hogy jöjjenek? Vagy még ennél is bonyolultabb a dolog?

Vajon miért van az, hogy a kórházból hazatérve újszülött kisbabánkkal ott maradunk szinte egyedül? Mert úgy tűnik, sokan vagyunk így. A gyakori forgatókönyv szerint életünk párja egy-két hét után visszamegy dolgozni, mi pedig fejest ugrunk a kisbabás hétköznapokba. Egyedül. És próbálunk fenn maradni a víz felszínén. Jönnek a rokonok, barátok, látogatók sorra. Beugranak, hoznak ajándékot, de vajon eszébe jut-e valamelyiküknek, hogy az idejét ajándékozza nekünk? Hogy jön és segít. Vagy beosztják-e egymás között, hogy „ma én jövök segíteni, holnap te. Ma én főzök, holnap te.” És ha ők nem mondják, vajon mi kérjük-e?

Van az úgy, hogy sokszor érezzük az első hetekben, hogy ha nem is fuldoklunk, de levegőért kapkodunk. Nem vagyunk felkészülve arra, ami ránk vár. Hiszen könnyen lehet, hogy sem aludni, sem enni, sem tusolni és hajat mosni, sem pihenni, sem az alapvető házimunka végére érni nem tudunk. Az meg, hogy viszonylagos renddel, meleg vacsorával várjuk haza párunkat, sokszor maga a lehetetlen küldetés. De vajon ez lenne a dolgunk?

A gyermekágy időszakát nem véletlenül hívják így, még akkor sem, ha mára az eredeti célja, funkciója, jelentése gyakorlatilag megszűnt létezni. Elsorvadt, elsorvasztottuk. Sőt van, aki nem is tudja, hogy eredetileg a gyermekágy milyen célt szolgált. Persze, mondhatjuk, hogy régen minden más volt, régen minden könnyebb és egyszerűbb volt, megváltozott a világ, mindenki elfoglalt, blablabla.

Tegye fel a kezét az, aki kisbabájával közös első hat hetét úgy töltötte el, hogy szinte semmi más dolga nem volt, mint a babára, magára, kettejükre figyelni, összehangolódni? Szépen megérkezni ebbe az új életbe, nem pedig csukafejest ugrani bele. Aki mellett ott volt valaki, aki főzött, mosott, takarított, bevásárolt, néha pesztrálta a kicsit. Gondoskodott a mama testi-lelki jóllétéről. Aki így nyugodtan aludhatott, ehetett, tisztálkodhatott, és beszélgethetett is, mert volt, aki meghallgatta őt.

Arról meg már nem is beszélek, hogy hogyan birkózunk meg azzal a helyzettel, amikor a kicsink mellé érkezik a pici. Vagy két kicsink mellé a pici. Egyedül ez a helyzet sokszor valóban lehetetlen küldetésnek tűnhet.

Persze, tudom, nagyon sok nagymama aktív még, dolgozik. Nem akkor szabadul el, nem akkor kap szabadságot, amikor csak akar. Nyilván fáradt és van más dolga is, mint hogy minket kényeztessen, és körülöttünk ugráljon. Biztos, hogy csak ez van a háttérben? A munkája meg a saját otthoni dolgai foglalják le annyira, hogy nem tud mellettünk lenni az első hetekben, legalább egy kicsit? Vagyunk egyáltalán olyan kapcsolatban, hogy számíthatunk rá? Vagy ő maga felajánlja, jönne, de mi nem kérünk belőle?

Lehet, hogy egyedüllétünk oka magunkban keresendő? És ha igen, mi lehet ez? Az, hogy talán mi mindent jobban tudunk, a nagyi ne jöjjön az ósdi nevelési elveivel? Vagy a saját tapasztalataink alapján inkább nem kérjük a segítségét? Esetleg csak így lehetünk önmagunk? Mert ha ő ott van, akkor mi csak az ő kicsi lánya lehetünk? Vagy úgy érezzük, nem tud mit kezdeni azzal, hogy a lányából anya, belőle pedig nagymama lett? Vagy nehogy már anyánk okoskodását kelljen hallgatnunk, aki mindenbe beleszól? Aki kiveszi a gyereket a kezünkből? Aki már előre sejthetően majomszeretettel fog a gyerekünkön csimpaszkodni? Aki nem bír egy légtérben megmaradni a párunkkal? Vagy épp a párunk vele? Vagy mi ővele?

Sokszor hallom anyáktól azt, hogy a gyerekágyas időszak egyedül, szinte mindenféle segítség és támogató nélkül maga volt a pokol. Nem is értik így utólag, hogy hogyan élték túl. De van, hogy ennél már csak az a nehezebb, ha a nagymama is ott van. Előfordulhat, hogy ebben az időszakban romlik meg a viszonyunk. Ott vagyunk mi a magunk felbolydult hormonháztartásával, nyakig a baby blues-ban, ami kiváló alap arra, hogy seperc alatt összekapjunk például azon, kell-e még egy plusz kistakaró a gyerekre. És ez talán csak a felszín. Valahol itt kezdődik, és olykor beláthatatlan, hogy hol végződik. Sajnos akár ott is végződhet, hogy hónapokig szóba sem állunk ezután egymással. Kicsit olyan ez, mintha legalábbis ők is újra élnék egykori anyaságuk korai időszakát.

És talán ott lehet a nagyikban tudat alatt az, hogy most újra bizonyíthatnak. Például nekünk, hogy elég jó szüleink voltak. Mi meg nekik akarjuk bizonyítani, hogy mi is elég jók vagyunk. Lehet, hogy sok mindenben már meghaladtuk őket, többre vittük, de ez az a helyzet lehet, ahol még nem. És ők bizonyíthatják, hogy jól csinálják (jobban csinálják), és jól csinálták annak idején velünk is.

De az is előfordulhat, hogy annyira vágytak már erre az unokára, hogy minket jóformán észre sem vesznek. Jönnek, babáznak, mi meg kiszolgáljuk őket. Vagy éppen úgy is tekinthetnek ránk, mint akik visszamentünk „gyerekbe”. Úgy érezhetjük, hogy mindent jobban tudnak és csinálnak nálunk, és olykor tényleg lehet olyan érzésünk, hogy nem engednek minket a gyerekünk közelébe. És ha ezt szóvá tesszük, sértődés van. Talán nem véletlenül.

Tudnunk kell azt, hogy anyává válva saját anyánkkal való kapcsolatunk előtérbe kerül, átértékelődik, új minőséget kap. Anyaságunk (lelki)állapotában háromféle, rejtett és nyílt párbeszédet folytatunk. Egyet a babánkkal, egyet magunkkal, mint anyával és egyet a saját anyánkkal, mint gyerekkorunk anyjával. Anyává válva az egyik legfontosabb feladatunk lesz ez, sok lelki munkát és belső átalakítást igényel majd tőlünk, míg megérkezünk az anyaságnak nevezett lelki szerveződésünkig.

Amikor megszületik a gyerekünk, szüleink közül inkább anyánkra terelődik a figyelmünk. Nem tudatosan, de ő lesz a modell, a példa. A követendő vagy az elutasítandó. Kisbabánk gondozása során pedig folyamatosan jönnek elő emlékeink a saját gyerekkorunkból. Például arról, hogyan gondoskodott annak idején anyánk rólunk és mit kaptunk tőle. Szintén nem tudatosan, de átdolgozzuk anyánkkal való volt és jelen kapcsolatunkat. Majd jó esetben újraszervezzük, alakítjuk önmagunkat anyánk lányaként és a gyerekünk anyjaként.

Anyaként fontos igényünk az is, hogy nem tudatosan, de minket támogató közeget keressünk és építsünk ki. Mégpedig olyat, amely az első időszakban fizikailag megvéd minket, szükségleteinket kielégíti, és egy ideig mentesít a külső elvárásoktól. Azért, hogy mi a gyerekünkkel össze tudjunk hangolódni, kellően oda tudjunk neki szentelődni. Ez a közeg volt régen a tág család, elsősorban az anyánk és nőrokonaink. Mára ezt a közeget sok esetben életünk párja testesíti meg. Egy személyben.

A fenti feladatokon túl fontos, hogy ez a közeg biztosítsa számunkra, anyák számára azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül, hogy körülvesznek, támogatnak, értékelnek, megbecsülnek, segítenek és ami nagyon fontos, irányítanak minket. Hiszen a szülői gondoskodás megtanulásához és begyakorlásához támogatás, valamint idő, “tanulóidő” kell. És ez a közeget mára sok esetben életünk párja próbálja biztosítani.

Van azonban ennek a közegnek olyan minősége és feladata is, amit egy férfi nem tud maradéktalanul biztosítani. Ez pedig az a fajta lélektani összekapcsolódás, ami anyává válva életünk legfontosabb női/anyafiguráival történik. Mert ebben az időszakban bőségesen vannak olyan helyzeteink, amelyben egy megértő anya vagy nagymama tud a segítségünkre lenni, nem pedig egy fiatal férfi, legyen bármennyire talpraesett és segítőkész is. És ha jobb híján ezt a funkciót a párunktól várjuk, aki erre érthető módon nem (tökéletesen) alkalmas, akkor könnyen lehet, hogy nem kapjuk meg azt a támogatást, amelyre igazából szükségünk van.

Nem is az ő dolga volna ez. Hanem életünk meghatározó anyafiguráié. Anyánké, nagymamánké, nőrokonainké.

Engedjük őket közel magunkhoz és kérjük meg őket, hogy jöjjenek! És ha valamilyen oknál fogva nem jönnek, nem jöhetnek, keressünk olyan pótmamát, pótnagyit, aki szívből jövő örömmel körülvesz minket.

Ez nem luxus. Hanem az élet rendje.

(Irodalom: Daniel N. Stern: Az anyaság állapota)

 

 

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30-514 2559-es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30-514 2559-es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

 

 

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna