Magamraismerő

Megállunk vajon, hogy megünnepeljük a hétköznapi sikereket, örömöket, eredményeket?

Megünnepeljük, ha jól sikerül egy dolgozat, ha jól ment egy zenedarab a zeneiskolai hangversenyen? Ha nyert az osztály focicsapata? Ha párunk lezár egy sikeres projektet? Ha új munkahelyet találunk, vagy kilépünk és vállalkozást indítunk? Vagy ledobjuk a felesleges öt kilónkat? Vagy épp babakocsival lefutjuk életünk első félmaratonját?

Megállunk, vállon veregetjük magunkat vagy a másikat, elismerjük, meggratuláljuk? Örülünk neki? Élvezzük a pillanatot? A siker, a teljesítmény, az elismerés pillanatát.

Koccintunk a nagyokkal, sütizünk a kicsikkel? Elbüszkélkedünk másoknak? Világgá kürtöljük?

Az egyik legfontosabb feladat és kihívás mostani életemben, hogy számon és szemmel tartsam ezeket az ünnepeket. És ne engedjem csak úgy elillanni őket.

Ma például azt, hogy tizennégy éves gyönyörű lányom olyan kitartó, elszánt, céltudatos, állhatatos szerdai hős, akihez foghatót nehéz lenne találni.

Negyedik hónapja napi huszonkét órában korzettet visel. Igen, ebben is alszik. Igen, simán viseli a zsúfolt buszon. Igen, simán besétál benne többszáz fős rendezvényekre. Igen, bulizik benne.

És igen, látja és állja a sajnáló, lesajnáló, csodálkozó, utálkozó pillantásokat. De nem érdekli.

Hétköznapi hős, hétköznapi ünnepekkel. Ma például egy olyannal, amire igazán büszke lehet. Ahogyan mi is. Gyorsabban gyógyul, mint amire bárki is gondolni mert volna.

Megünnepeltük. Ha valaki, ő megérdemli.