Köszönjük, hogy itt lehettünk…
Nem megy könnyen az írás. Egy ideje nagy-nagy erőfeszítést igényel, hogy neki tudjak fogni. Az okát pedig pontosan tudom.
Nem történt semmi más, mindössze annyi, hogy rendesen kihúztam a lábam (és a családom) alól a talajt. Így aztán most nem vagyok jól. Kicsit önmagam árnyéka vagyok. Én tehetek róla, én vagyok a felelős, én döntöttem így. Tisztában vagyok vele.
De ettől még nem fáj kevésbé.
Úgy döntöttünk, hogy elköltözünk, elhagyjuk az otthonunkat, továbbállunk, áttesszük a székhelyünket, máshol is szerencsét próbálunk. Bárhogyan is nevezzük, nem gondoltam volna, nem számítottam rá, hogy ilyen nehéz lesz és ennyire fog fájni. Most még ott tartok, hogy úgy érzem, képtelen vagyok nekifogni a dobozolásnak. Azt pakoltam el, amit biztosan nem viszünk magunkkal, ezért elajándékozom másnak. Semmi máshoz nem nyúltam. Pedig két hét múlva költözünk.
És persze az eszemmel tudom, hogy nem a tárgyi dolgok az igazán fontosak. Állítólag azokat könnyű elengedni. Egy frászt! Egyáltalán nem könnyű. Főleg az otthonunkat, amit én álmodtam meg ilyennek, én terveztem meg, én találtam ki, hogy milyen legyen. És részben én valósítottam meg.
Olyan lett, amilyen egy kisgyerekes nagycsalád számára maga a paradicsom. A Vénhegy oldalában vizslával, (néhai) macskával, levendulással, szőlőtőkékkel, mászható, hintázható, legelhető cseresznyefákkal, a világ legapróbb szemű dióját termő diófával, a fenyőfán örökkévalóság óta fészkelő gerlepárral, a redőnytok üregébe tavaszonta visszaköltöző rozsdafarkúval, a borostyán sűrűjében lakó, harsogó verébhaddal, repkénnyel, vadszőlővel, lugassal, borospincével, madáritatókkal, csipkebokorral, bodzával, akáccal, orgonával, tulipánnal, muskátlival, odalent a völgyben a város zajával, a távolban a Bakony lankáival.
És mégsem volt igazán a miénk. Vagyis inkább az enyém. Valami nem stimmelt vele. Vagy inkább velem. Azt éreztem, még nem vagyok jó helyen. Vajon hol leszek jó helyen? Hát most egy ideig sehol nem leszek. Se itt, se máshol. Leszek valaha jó helyen?
Ez a helyzet sok-sok bizonytalansággal, kérdésfeltevéssel, szorongással és szomorúsággal jár az olyan ember számára, mint én. Nehezen válok meg dolgoktól, nehezen búcsúzom, és hajlamos vagyok gyarló módon akkor értékelni igazán a dolgokat, amikor már csúsznak ki a kezeim közül, amikor kezdem elveszíteni őket.
A bizonytalanság és a szorongás pedig nem csak az ember közérzetére és világlátására nyomja rá a bélyegét, hanem a gyerekeivel való kapcsolatára is. És itt most elsősorban a legkisebbre gondolok, akinek az „elköltözünk és soha többet nem fogunk itt élni”, a „nemsokára máshol fogunk lakni” és a „máshol lesz a szobád és már nem ebben az ágyban fogsz aludni” még nem mond túl sokat. Maga a szó nem is, de a mögötte megbújó szomorúság viszont annál többet.
A nagyobbak már egészen jól „olvassák”, mit érzek én egy adott helyzetben és vannak szavaik, hogy „leírják” számomra, amit ők. És hálás vagyok nekik azért, hogy lehetek szomorú és bizonytalan. Nem kell már őket „tartanom”, egészen jól megtartják ők saját magukat.
De a kicsinek ez még nem megy. Ahogy figyelem, azt látom, hogy az arcomat olvassa. A tekintetével fürkész. Jobban, mint máskor. A tekintetemet bújja, hátha választ kap arra, hogy miért kevesebb most a mosoly és hogy hová tűnt a szememből a csillogás.
Az utóbbi napokban elalváskor nem akart elengedni. Pedig imádnivaló esti rituáléja van, ahogyan elbúcsúzik és átadja magát az alvásnak. De most nem. Hallani se akar róla. Zokog, tiltakozik és csimpaszkodik, ha búcsúzni akarok tőle és a kiságyába teszem. Ha más is ott van, akkor inkább átkéredzkedik hozzá. Nem annyira jó most velem lennie, ha maga alá gyűr a szomorúság és ezt nem tudom kisírni magamból. Márpedig egy pörgettyű kisgyerek mellett nem könnyű utat engedni a könnyeknek. Pedig ha sírni tudok, nem csak én könnyebbülhetek meg, hanem ő is.
Ma este a muskátlikat locsoltam odakint, amikor megjelentek a kertben a naplemente fényei. Leraktam a kannát, és kiültem a támfal tetejére, míg Julcsit megfürdette az apukája. Ki tudja, látom-e a naplementét még innen? Csak a vizslánk bújt hátulról hozzám és tette vigasztalóan vállamra a fejét, miközben vizslaságához méltón beleszaglászott a hajamba.
Néztem a pillanatonként változó fényeket és arra gondoltam, hogy most minden a búcsúzásról és igen, a gyászról szól. Mert ezt az otthont el kell siratnunk. És hiába van még egy kicsi gyerekünk, az otthonunkkal együtt a kisgyerekes életünket is elsiratjuk egy kicsit. Persze fogok újabb otthont varázsolni abból is, ahová most és majd azután megyünk. De az már nem lesz ugyanaz.
Mert így, a szó legszorosabb értelmében saját magunk rakta fészekben nem élünk már soha többet. Leszünk még együtt egy ideig, de az a fészek nem lesz már igazán a miénk. Aztán pedig a fiókák kezdenek el kirepülni.
Ahogy jöttek a gondolatok és velük együtt az emlékek, úgy folytak végig az arcomon a könnyek. Hagytam, tegyék csak a dolgukat. És kicsivel később, az altatódal közben is. Amíg én pityeregtem, Julcsi csendben elaludt az ölemben. Nem zokogott, nem tiltakozott, nem csimpaszkodott.
Van egy szokásunk a férjemmel. Ha valahonnan eljövünk-legyen az egy ottalvós városnézés, egy szállodában eltöltött hétvége vagy egy nyaralás-mindig köszönetet mondunk: „köszönjük, hogy itt lehettünk”.
Hamarosan elmegyünk, fiókástól kirepülünk. Addig, akkor és utána is biztosan lesz még sok-sok könny. És bármennyire is hálásak vagyunk minden egyes itt átélt percért-a jókért és a rosszakért egyaránt-mégis elképzelhetetlennek tartom most még azt, hogy kimondjam:
„Köszönjük, hogy itt lehettünk…”