Leggyengébb láncszem
Soha ne gondoljuk azt, ha a gyerekünk előtt nem beszélünk valamiről, ha próbáljuk elfojtani a szorongásainkat és félelmeinket, lenyelni a problémáinkat, a dilemmáinkat és a konfliktusok korbácsolta indulatokat, így tartva fenn az békesség és állandóság fals képét, akkor biztos minden rendben lesz, mert ő ebből nem vesz észre semmit.
Családban élni azért is izgalmas, mert a tagjai közül mindenki hatással van mindenkire. Minden szó, esemény, történés, cselekvés és érzelem hat az összes többire. Lehet, hogy szinte észrevétlenül történik, de semmi nem marad ugyanolyan. Örökké mozgásban van, pillanatnyi egyensúlyi állapotok után törvényszerűen bekövetkezik valami változás.
Egyetlen elem bármilyen irányú változása maga után vonja a rendszer egészének megváltozását. És egyetlen elem megváltozása reakciót vált ki, visszajelzést provokál a többiekből is.
Amikor a változások ellenére ragaszkodunk az addig megszokotthoz, a korábbi viszonyokhoz, és nem mozdulunk, nem lépünk tovább, nem döntünk, akkor várhatóan ez a családi lánc megfeszül, és előbb-utóbb egy láncszem meggyengül. Majd elpattan.
Sokszor éppen az, aki egyébként is a legkisebb, legkevésbé edzett, legkevesebbet próbált vagy a legérzékenyebb. A kis láncszem kilóg a sorból, és sehogyan sem illeszthető vissza. Hiába próbáljuk beilleszteni, a láncot bezárni, könnyen lehet, hogy sehogyan sem sikerül.
Ha ilyenkor felismerjük, hogy mi, a többiek is felelősek vagyunk a lánc elszakadásáért, és amíg a lánc elemeiként görcsösen megfeszülünk és széjjelhúzunk, nem forrasztható vissza a szétpattant láncszem.
Akkor fog sikerülni, ha minden láncszem megkeresi a maga új, lehető legjobb, feszülésmentes helyét és eközben segít a kinyílt láncszemnek is visszailleszkedni és visszazáródni a sorba.
(Fotó: Pixabay)
