Magamraismerő

Érdekes gondolatot olvastam nemrég. Könnyen lehet, hogy azért engedünk le a karácsonyi, újévi ünnepek után, azért látjuk szürkének a világot januárban, mert az ünnepi időszakban az év többi részéhez képest olyan töményen jut az odafigyelésből, a szeretetből, az együttlétekből, ajándékokból, kellemes és kevésbé kellemes érzésekből és élményekből, hogy amikor mindez egy csapásra véget ér, elvonási tünetekkel küzdünk, és szinte erőtlenné válunk. Ehhez persze az is kell, hogy ünnepi készülődésnek álcázva a végletekig képesek vagyunk kizsigerelni magunkat. Nem csoda, ha egyre-másra állítjuk az újévi fogadalmakat, amik aztán megmaradnak terveknek, vagy idejekorán dugába dőlnek. Nagyjából kitavaszodik, mire úgy, ahogy összeszedjük magunkat és kimászunk a gödörből.

De miért ne lehetne minden nap karácsony, legalább egy kicsit? Vagy fordítva: miért ne lehetne a karácsony olyan napok sora, mint az év összes többi napja? Miért ne lehetne egy csepp karácsonyt csempészni a mindennapokba? Egy kis tudatos odafigyelést, együtt töltött minőségi időt, egy kis lassítást, elcsendesülést a pörgő-rohanó mindennapokban? Azért, hogy ne érezzünk ekkora szakadékot a karácsony és a szürke hétköznapok között, és ne zuhanjunk össze, ha véget érnek az ünnepek.

Szerintem lehetne. Persze nem mindegy, hogy mit gondolunk a karácsonyról, milyen jelentést tulajdonítunk az ünnepeknek, mivel és hogyan töltjük meg őket. Erőnkön felül vállalva készülünk, vásárolunk, felhalmozunk, szervezünk, takarítunk, pakolunk, sütünk-főzünk és a pillanat tört része alatt összeveszünk bárkivel és bármin. Meg nem állunk, miközben úgy húzunk el a karácsony mellett zakatolva, mint egy gyorsvonat, és nagyjából annyit érzékelünk belőle, mint amit a vonatablakból láthatunk. Vagy inkább behúzzuk a féket, lassítunk, elcsendesedünk, hogy meghallhassuk a másikat? Magunkra csukjuk az ajtót, küszöbön hagyva az elvárásokat, a megfelelni vágyásunkat a konzumkarácsony összes hozzávalójával együtt.

Nincs könnyű dolgunk, ha napról-napra, hétről-hétre a túlélésre játszunk. A hétköznapok túlélésére, amikor talán csak a hétvégéken érezzük úgy, hogy azért még élünk. Hétvégén történik valami, akkor tudunk együtt lenni, töltődni, tankolni. Az már más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel az együttléttel és ezzel az idővel. Hogy olyasvalamit csinálunk-e, amiből valóban feltankolhatunk, vagy hagyjuk kifolyni az ujjaink közül az időt mondjuk órákig tévézéssel, reggeltől estig shoppingolással vagy lógással a neten. Amikor csak azért csinálunk valamit, hogy végre elteljen az a fránya idő. Mert sokszor az is nehezünkre esik, hogy közelítsünk és kapcsolódjunk a mellettünk élőkhöz, vagy hogy vegyük a fáradtságot és elgondolkodjunk, mást is csinálhatnánk. De valóban fel tudjuk így szívni magunkat? Mire lesz ez elég? Pont arra, hogy túléljük a hétköznapokat. Semmivel se többre.

Azt gondolom, hogy aki a hétvégéken, az ünnepnapokon vagy akár karácsonykor veszi a fáradtságot, keresi és megtalálja a módját annak, hogy valóban fel tudjon töltődni, és mindent megtesz, hogy a szívéhez közel állóknak ebben segítsen, az a hétköznapokat is tudatosabban éli meg. Meg fogja találni a módját annak is, hogy ünnepet vigyen a hétköznapokba.

Például úgy, hogy hajnalonta szívecskét rajzol a kakaók/kávék mellé és teamécsest gyújt. Vagy úgy, hogy apró üzeneteket hagy a párja holmija közt vagy a gyereke tízórais dobozában. Vagy húsz perccel előbb megy a kicsiért az oviba és a fagyizót útba ejtve sétálnak haza. Vagy akár úgy, hogy minden este, mire a legkésőbben jövő is hazaér, szépen megteríti az asztalt és együtt ülik körül. Vagy előre kiválasztja régi kedvenc romantikus/kardozós filmjét és a nagylánnyal/nagyfiúval együtt nézik meg. Vagy kamaszkora bulizós zenéire együtt csápol a most hasonló korú gyerekével. Vagy a tévében nézett mese helyett összebújik a kicsivel és könyvből olvas mesét. Vagy virágot visz a feleségének. Vagy beugrik a nagyihoz soron kívül is, nem csak a hétvégi bejáratott napon.

Annyi és annyi ünnepi pillanat, gesztus, ajándék, gondolat, élmény. És nem kell hozzá se vastag pénztárca, se rohanás üzletről-üzletre, se görnyedés a konyhapult felett. Még csak karácsonynak se kell lennie. Három dolog viszont kell hozzá: a szándékom, az odafigyelésem és a másik embernek ajándékozott időm.

Ha odaadom, garantáltan ugyanezeket fogom visszakapni.

És amikor eljön az óév fordulója, hálát adhatok azért, amit ebben az évben átéltem, elértem, képes voltam megtenni, vagy amit kaptam a sorstól. Képes leszek elfogadni azt, amin nem tudtam, nem tudok változtatni, képes leszek elengedni, amit kudarcként éltem meg és képes leszek tanulni a hibáimból, hogy előre nézve továbbléphessek. Nem állítok újévi fogadalmakat, hiszen tiszta lappal vághatok neki az újesztendőnek.

Csak annyit viszek magammal a múltból, amennyi a jövőmhöz kell. Semmivel se többet.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu