Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Lehet egy gyerekkel több?


Ez az egyik olyan kérdés, amely előbb utóbb minden egy, két vagy többgyerekes család életében felvetődik, esetenként újra és újra. Legyen-e kistestvér? Ha igen, mikor? Legyen-e a kettő mellé egy harmadik? Ha igen, ő mikor? Esetleg egy negyedik? És így tovább.

Az az érzésem, ha bármelyikünkben ilyen formán felmerül ez a kérdés, akkor a vágy egy újabb gyerek után már valahol ott motoszkál, és mélyen legbelül talán már meg is adtuk magunknak a pozitív választ. Az már más kérdés, hogy a párunk, a munkánk, a karrierünk, a tágabb családunk, a már meglevő gyerek(ek) körüli feladatok, kihívások és egyéb külső tényezők miatt milyen választ mondunk ki hangosan. De attól még a gondolat ott motoszkál.

És talán nem is pro és kontra, a száraz érvek és ellenérvek felsorakoztatása a célunk, hanem kapaszkodókat és megerősítéseket keresünk, hogy miért igen. Valószínűleg egyikünk sem lebeszéltetni akarja magát a többiekkel.

A konzultációim során is felbukkan időnként ez a kérdés. És nem meglepő módon szinte sosem a karrier, az anyagiak, a férj vonakodása vagy a tágabb család véleménye látszik a leginkább visszatartó erőnek, hanem az a félelem, azok a kétségek, hogy ha egy (két, több) gyerekkel ilyen nehéz, olykor megterhelő és kihívásokkal teli az élet, hogyan is működne még eggyel több gyerekkel.

A bizonytalanság teljesen érthető. És attól nem feltétlenül leszünk sokkal bátrabbak, ha öt, tíz, húsz ismerősünk elmeséli, vele hogyan volt, ők hogyan birkóztak meg az újabb (és újabb) gyerek születése hozta kihívással. Persze végighallgatjuk, és keressük a kapaszkodókat, amik a mérleg serpenyőjét a tesó vállalása felé billenthetik. Annak ellenére így van ez, hogy valahol pontosan tudjuk, hogy a másik család másik gyereke, gyerekei és persze a szülők is minden tekintetben teljesen mások és az ő helyzetük, motivációik, érveik és ellenérveik esetleg köszönő viszonyban sincsenek a mi életünkkel.

Talán csak arról van szó, hogy van valami, amelyre mélyen, legbelül nagyon vágyunk, de bizonytalanságunk, félelmeink miatt mégsem merjük a döntés felelősségét egymagunkban felvállalni. Inkább kívülről várjuk a megerősítéseket. És lehetőleg a pozitívokat, mégpedig arra vonatkozóan, hogy menni fog, bírni fogjuk, nem lesz gond. Miközben csakis akkor tudunk felelős és kételyektől mentes döntést hozni, ha ezek a megerősítések nem kívülről jönnek. Hanem belőlünk fakadnak.

Teljesen természetes, hogy tartunk az ismeretlen helyzetektől. Normális, hogy szorongunk, megerősítéseket, kapaszkodókat keresünk, mert még nincs meg az a tudásunk, képességünk, kompetenciánk, ami a miénk lesz akkor, ha átéljük és megoldjuk az előttünk álló, nehéznek tűnő helyzeteket. Erre a helyzetre nincs még forgatókönyvünk.

Ha végiggondoljuk eddigi életünket, sokszor elcsodálkozunk, hogy milyen, először átvihetetlennek hitt akadályokat vettünk egészen simán. Pedig előtte állva féltünk, tartottunk tőle, szorongtunk miatta (vagy esetleg a tudatlanok lelki lazaságával vágtunk bele). Például ahogyan az egyetemi vizsgaidőszakokat végignyomtuk. A fölöttünk járók halálra rémítettek, volt, hogy rettegtünk, aztán utólag visszagondolva azt mondjuk, hogy ki lehetett bírni. Még akkor is így van ez, ha ma már ennyi idő távlatából úgy érezzük, hogy biztosan nem tudnánk annyit magolni és tanulni egyhuzamban, mint akkor. Pedig dehogynem. Lehet, hogy eszünk nem vág már olyan élesen, de a kitartásunk, szívósságunk, a „képesek vagyunk rá” érzése nagyon is a miénk maradt. A személyiségünk részévé vált.

Vagy például képesek voltunk ledolgozni akár heti ötven-hatvan órát is, megállás nélkül, amíg nem volt gyerekünk. Szinte csak aludni jártunk haza. Úgy érezhetjük, ma nem lennénk erre képesek. Pedig dehogynem. Azzal, hogy egy ilyen élethelyzetben jól helytálltunk, újabb, soha el nem vehető képességek birtokába kerültünk.

Ha viszont éppen kudarcot vallottunk és bukfenceztünk egyet, akkor a talpra állás és újrakezdés képessége lett a miénk. Bármennyire is hihetetlen, ebből is tanultunk.

Ha leülünk, és őszintén és alaposan végigpásztázunk eddigi életünkön, akkor tisztán látszik az, hogy mennyi tudással, képességgel lettünk gazdagabbak akkor, amikor kihívásainkkal, feladatainkkal, főként pedig kríziseinkkel megküzdöttünk. És ha bukfenceztünk is olykor, mégis egészen jól megoldottuk őket. Fontos, hogy ezeket tudatosítsuk magunkban, mert így válhatnak önbizalmunk, önértékelésünk részévé.

Nem célom senkit újabb gyerekre rábeszélni. De ha tartunk egy rövid önvizsgálatot, akkor egyértelművé válik, hogy egészen jól boldogultunk már az első gyerekünkkel is. Persze, hogy voltak nehézségek, hiszen a krízishelyzetek már csak ilyenek. De mire a második gyerekünk megszületik, újfent a miénk lesznek azok a képességek és kompetenciák, amelyek révén várhatóan könnyebben oldjuk meg kétgyerekes családok elé gördülő tipikus és váratlan akadályokat.

Az újabb gyerek érkezése persze megint fel fogja borítani a már éppen beállt egyensúlyt. Ez biztos, ezt nem lehet megúszni. Hiszen olyan helyzetbe csöppenünk így bele, amely a mi életünkben eddig sosem volt, és nincs még tudásunk és tapasztalatunk arról, hogy ez mivel jár, és hogyan fogjuk megoldani. És persze megint bele kell tennünk anyait és apait, hogy egy másik, de már magasabb szintű egyensúlyi állapot álljon be. A jutalmunk pedig többek között újabb megszerzett tudás, készségek és önbizalom.

Új kihívások előtt állva a konkrét tudásunk és gyakorlati ismereteink is hiányosak, a mások tapasztalataira és önbizalmára pedig hiába hagyatkozunk. Attól még, hogy valaki másnak könnyen ment és simán vette az akadályt, mi még lazán fejre állhatunk.

Nem marad hát másunk, mint eddigi tapasztalatainkból fakadó önbizalmunk és az önmagunkba és a társunkba vetett hitünk. Erre építhetünk. De erre sziklaszilárdan.

Tehát: lehet egy gyerekkel több?

 

 

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30-514 2559-es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30-514 2559-es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna