Lépj ki a mártír-anyaságból!
Ugye nem jó dolog mártír-anyának lenni? Nem szép kérdés, tudom. De fontos beszélni róla. Senki nem lesz szándékosan, tudatosan ilyen. Mégis sokkal többen és sokkal többször csúsznak bele ebbe a szerepbe, mint gondolnánk. Még olyanok is, akik kívülről látszólag rendben vannak. És bár nem látjuk, de belül szenvednek.
Mártír-anyaként mi magunk sokszor észre se vesszük, nem tudatosítjuk, hogy hogyan is működünk. Csak annyit érzünk, hogy örökké elégedetlenek vagyunk, rosszul érezzük magunkat anyai szerepünkben, sőt időnként szenvedünk tőle. Sokszor olyan hatalmas tehernek érezzük, hogy menekülnénk belőle. És haragszunk a világra, mindenkire, de leginkább azokra, akik a legközelebb vannak hozzánk. A gyerekünkre meg a párunkra. Őket okoljuk, azt gondoljuk, miattuk jutottunk el idáig, ők tehetnek a mi szenvedésünkről. Mást akarunk csinálni, máshol akarunk lenni. Még mi sem tudjuk pontosan, hogy mit és hol, csak ne ezt és ne itt.
És mégis kitesszük a lelkünket a gyerekünkért, a családunkért, erőnkön felül. Mindent mi akarunk megoldani, megcsinálni, elintézni. Húzni az igát, ha beleszakadunk is. Erősnek mutatjuk magunkat, a segítséget visszautasítjuk, kérni meg aztán biztos nem kérjük. Nem merünk nemet mondani. Csak azért se! Összeszorítjuk a fogunkat, és csináljuk. Csak azért is! Gürcölünk, miközben a gyerekünk köré építjük fel az életünket, sűrű hálót fonva köréje. Rengeteg mindenről lemondunk a kedvéért, cserébe viszont sokat várunk el tőle. Nagyjából csak annyit, hogy legyen nagyon hálás és örökre lekötelezett mindazért az áldozatért, amit őérte hoztunk. Feláldozzuk magunkat és hálát várunk érte cserébe.
Tudnunk kell, hogy mártír-anyaként tudtunkon kívül a tehetetlen áldozat szerepét vesszük magunkra. Zéró önbecsüléssel, belülről majd’ szétfeszítő, de mindig visszanyelt, erősen elnyomott indulattal és rengeteg frusztrációval. Kifelé szenvedő mosollyal és folyamatos, imamalom-szerű panaszáradattal. Amitől a többiek szenvednek, bűntudat gyötri őket, mégis egyre kevésbé vesznek komolyan és menekülnek a közelünkből. Nem csak a párunk, a gyerekünk is. És minél kevesebb hálát kapunk azért, amit teszünk, annál inkább önbecsülésünket vesztjük.
Nagy-nagy terhet és keserű gyerekkort pakolhatunk a gyerekünk hátára, ha mártír-anyaként működünk. Bűntudatot, hogy miatta szenved az anyja és ő a fájdalmának okozója. Bizonytalanságot, hogy ő gyerekként nem elég jó és csak bizonyos feltételek közt elfogadható. És azt, hogy soha, sehol nem érezheti magát biztonságban, sem önmagáért szerethetőnek és elfogadhatónak. Bárhogy is próbálkozik megfelelni az anyjának, valamiért sosem sikerül. Valamiért mindig az adósának érzi magát. És ha nem sikerül megszakítania ezt a kört, hasonló felnőttkor vár rá is. Pont olyan, mint a miénk.
De mégis hogyan, miért és ki miatt válunk ilyenné?
Egy biztos: a magunkkal hozott anyai mintánk és a mód, ahogy velünk bánt és bánik, meghatározó. És nem ereszt. Anyánkkal való kapcsolatunk megkerülhetetlen és kitörölhetetlen. Akkor is így van ez, ha nem tartjuk vele a kapcsolatot, akkor is, ha már nem él és akkor is, ha azt hisszük, hogy ránk aztán nincs semmilyen befolyása és hatása sem. Várandósságunk alatt és a gyerekünk születése után a vele való viszonyunk újra előtérbe kerül, fontosabbá válik, egyben átértékelődik. Lehetséges, hogy közelebb kerülünk egymáshoz, mint korábban, de az is lehet, hogy kapcsolatunk megterhelődik, megromlik.
Hiszen alapvető mintáinkat tőle kapjuk. Azt, hogy milyen nőnek és anyának tartjuk magunkat, hogyan viszonyulunk a párunkhoz, a gyerekünkhöz. Szülésünk után számtalan kérdés munkál majd bennünk: milyen volt anyám nőként és anyaként és milyen most anyaként? Milyennek látom magamat én nőként és anyaként és milyennek látom a gyerekemet mint az ő anyja?
Soha, senki véleménye nem számít majd annyira, senki kritikáját nem viseljük olyan nehezen és senki minősítése nem üt akkorát, mint az anyánké. És nem kell feltétlenül kimondania. A hallgatásának és a passzivitásának legalább ekkora súlya van. Nem véletlenül nevezik az így elszenvedett sérüléseket anyasebeknek. Van, hogy felszíni, nyílt sebek, de van, hogy lappangó, tompán fájó zúzódások. Még mi sem látjuk tisztán őket, csak azt érezzük, hogy ott a mélyben valami gyötör minket.
A felszíniekkel kicsit könnyebb dolgunk van, azokat könnyebb talán fertőtleníteni és bekötözni. Talán gyorsabban is gyógyulnak. A tompa, mély zúzódások alattomosak, nehezen megközelíthetőek és hajlamosak lehetnek a betokozódásra. Hogy aztán egyszer tályogként törjenek utat maguknak a felszín felé. Még ha magunk előtt nem is ismerjük be, akkor is hordozhatjuk ezeket a sebeket. Van, aki egy-két karcolást, de van, aki kék-zöld foltokat, többé-kevésbé begyógyult sebeket.
Amikor anyaságunkra készülünk, elhatározzuk, hogy mi másképp fogjuk csinálni. Ha a fene fenét eszik, akkor sem ejtünk sebet a gyerekünkön. És az első óvatlan pillanatban, sokszor csak utólag észrevéve megejtjük az első karcolást. Aztán jön a többi. És pontosan úgy csináljuk mi is, mint ahogyan anyánk csinálta velünk. Lehet, hogy az elején még nagyon odafigyelünk, hogy nehogy mégis… Aztán a gyerekünkkel töltött melós, fárasztó, monoton hétköznapok felemésztik a türelmünket, a higgadtságunkat és a megértésünket. És egyre többet karcolunk, utána pedig jönnek a nagyobb sebek.
Mert abban a pillanatban, amikor anyaként egyéb feladataimat, minőségeimet, vágyaimat el kell, hogy nyomjam, fel kell, hogy adjam magamban, gyűlni kezd bennem a feszültség. És ha nincs módom, helyem, időm és lehetőségem, hogy ezeket tisztázzam, megbeszéljem magammal vagy mással, lerendezzem magamban, és ha kell, változtassak, akkor előbb-utóbb ezt a gőzt ki is fogom engedni. Ahogyan valószínűleg az anyám is tette. De az nagyon nem mindegy, hogy hol, mikor, hogyan és kire zúdítom rá. Az a baj, hogy ezt leggyakrabban a gyerekem, és igen, főleg a lánygyerekem kapja. És kezdődik minden elölről, megy minden tovább a családi szabály szerint.
A világ, ami körülvesz, sokszor azt várja el tőlünk kimondva és kimondatlanul, hogy adjuk fel magunkat, a terveinket, a céljainkat, a vágyainkat, ha anyák leszünk. Ne csak kicsit és ne csak átmenetileg, hiszen azzal nem is lenne olyan nagy baj, hanem teljesen. Rendeljünk ennek alá mindent, egyéb minőségeinket dobjuk a sutba. Hallgassunk, csináljuk, amit elvárnak tőlünk és bírjuk ki. Ha ezt az elvárást az anyám magáévá tette (meg előtte a nagyanyám, meg talán az ő anyja is), akkor nagy valószínűséggel én is cipelem tovább ezt a csomagot.
Hiszen semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy ő szeressen, elismerjen, hogy elég jó legyek neki. Megtanultam, hogy a tőle kapott szeretetnek és elismerésnek feltételei és borsos ára van. Neki akarok megfelelni, rajta túl pedig mindenkinek a környezetemben. És élek egy életet, ami nem is az enyém.
Ha magunkra ismerünk, ha ilyennek látjuk és érezzük magunkat anyaként, tudnunk kell, hogy ez nem a mi hibánk. De tisztában kell lennünk azzal is, hogy ha tudatosan nem változtatunk rajta, az már vastagon a mi felelősségünk.
Azt a munkát, amit az anyám nem végzett el önmagán, nekem kell elvégeznem magamon. Feltéve, ha nem akarom a saját lányom hátára pakolni a csomagot azzal, hogy ő vigye tovább. Alapos önvizsgálat nélkül nem fogok tudni tiszta lappal indulni, új életet kezdeni. És arra is fel kell készüljek, hogy elutasítást, tagadást kaphatok az anyám részéről. Valószínűleg nem fogja azt mondani, hogy „kislányom, teljesen igazad van”. Hanem inkább azt, hogy hálátlan vagyok, és csak önmagamra gondolok. Tudnom kell azt, hogy ez már az ő felelőssége. Minden további szenvedése, önfeláldozása, családjáért tett áldozata nem azért lesz, mert én nem vagyok elég jó. Hanem azért, mert olyan kevésre tartja saját magát, hogy ez az egyetlen eszköze a hétköznapok elviselésére.
De azzal is tisztában kell lennem, hogy nem azért teszi ezt, mert nem szeret engem vagy mert rosszat akar nekem. Alapvetően minden anya törekvése ugyanaz, így az én anyámé is: feltétel nélkül akarja szeretni és elfogadni a gyerekét, ösztöneire, megérzéseire hallgatva gondozni és nevelni őt. És a maga módján a lehető legjobbat nyújtani neki. De az anyai minta sokkal erősebb, és adott körülmények között könnyen felülírhatja ezeket.
Sosem késő rendbe tenni a dolgokat, sosem késő megszakítani a kört. Méghozzá minél előbb, annál jobb. Legtöbbször nem megy egyedül. De ha valaki segít nekem és megemeli a lelkemet, más szemszögből fogok az életemre és az anyámra látni. Megérthetem, hogy mindennek oka volt, de nekem nem kell ezt folytatnom tovább. Megbocsáthatok neki és bocsánatot kérhetek a gyerekemtől is.
Felfoghatom úgy is, hogy alapvetően minden szenvedésem csak egy gondolat volt az elmémben, amire kívülről rátekintve tudom, hogy felülírható. Nem kell, hogy szenvedjek.
Mindig van más választásom.
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 0630-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu