Magamraismerő

Az ötödik gyerekemmel vagyok várandós. Évek óta hordozom, de egy ideje már a vajúdás szakaszába léptünk. Nem könnyű, a már világba hozott négy gyerekemmel sokkal könnyebb volt. Úgy érzem, egyre nehezebb magamban hordani, ideje lenne életre hívni, világra hozni.

Na jó, kicsit most tréfálkoztam, nem vagyok biológiai értelemben terhes, ez most valami más. Második évtizede növesztek, táplálok magamban valamit, amit eddig kicsit titokban tartottam- „ugyan ki lehet kíváncsi rá?”- de mára olyan szép és akkora lett, annyira kikívánkozik. Leginkább azért, mert tudom, hogy megkönnyítheti mások számára az életet.

Az elmúlt tizenhat évben negyvenegy esztendőnyi időt éltem együtt a gyerekeimmel, majdnem annyit, mint amennyit ezidáig ebben a világban léteztem. Készültem, vártam őket, olvastam, tanultam, figyeltem, az intuíciómra hallgattam, jól-rosszul csináltam, imádtam és olykor gyűlöltem, szárnyaltam és időnként a pokol bugyraiban jártam. Amióta visszatértem a munkába, folyamatosan kerestem a helyemet, több helyen, több minőségben, sokat dolgoztam, mindig gyerekekkel és családokkal foglalkoztam. Mégis sokszor pocsékul éreztem magam, mert nem voltam jól és jó helyen. Aztán a tavalyi és az azelőtti évben kértem és kaptam is egy jókora Csomagot a nyakamba, kezdjek vele, amit tudok.

Kibontottam a Csomagot: újra iskolába jártam, figyeltem, sokat hallgattam, még többet tanultam, vizsgáztam, lediplomáztam, kicsit hivatalosan és kopogósan hangzó szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens lettem. Egyébként meg módszeresen darabokra szedtem, újra összeraktam és átgyúrtam magam. Kegyetlenül nehéz, fájdalmas újraszületés volt, de biztosan így kellett lennie. Vannak még adósságaim, cipelek ezt-azt, de ha a tizenöt hónaposom szemébe nézek, már egészen sokszor repdesek attól, amit látok… És ő is egészen sokszor pont ilyennek tűnik. Ő az én egyik tükröm, én meg az övé. Ő volt a Csomag mellé az Ajándék. Hogy amit eddig nem tudtam, de most megtanulhattam az egészen kicsikről, a nagyobbakról, a nőkről, az anyákról, anyai magamról, azt most újra kipróbálhatom. Hogy újra megmérettetek és azt remélem, elég jónak találtatok. Egyelőre így fest a dolog.

Mert a Nagyoknál sokszor nem így volt. Ma már tudom, hogy időnként ijesztően rosszul csináltam, nem tudtam úgy bánni velük, ahogyan vágytak volna rá. Időnként vak voltam és süket; felsorolni is nehéz lenne. Mentségemül szolgáljon, hogy akkor ennyire futotta a tudásomból, az energiáimból, a külső és belső erőforrásaimból, az önértékelésemből, a magammal hozott családi „hagyatékból”. Sokáig gyötört a bűntudat emiatt, aztán ahogy a gyerekek növekedtek és teltek az évek sorra, rá kellett jöjjek, hogy sosem késő újra kezdeni és mindig jóvá lehet tenni.

Ma már tudom, hogy sokkal könnyebben mehet az újrakezdés és jóvátétel, ha nem félek segítséget kérni, akár olyat, aki időnként leveszi a vállamról a hétköznapok terhét, akár szakemberét, aki tudásánál, tapasztalatánál, kívülállóságánál fogva úgy tud rátekinteni akár a családomra, akár rám, a problémámra, mint én-a mélyen bevonódott szereplő-soha. Mert van olyan, hogy egy idő után már csak a kudarcot érzem újra meg újra, és ebben az ördögi körben tekerem-tekerem a mókuskereket. Van úgy, hogy kell az objektív külső szemlélő, aki segít, hogy más szemmel láthassam az életem dolgait és rávilágít olyan pofonegyszerű megoldásokra, amiket a mókuskerékben tekerve sosem vettem volna észre. Minél korábban kérek segítséget, annál hamarabb szállhatok ki a kerékből, megkímélve magamat, a gyerekemet, a család minden tagját sok-sok .

Most már azt is tudom, hogy ha akkor enyém az a tudás, amit azóta magamba gyúrtam a temérdek tapasztalattal és önmagam megismerésével együtt, sokkal könnyebb lett volna. Most már ki merem mondani, hogy minden lemondással, fáradtsággal, kimerültséggel, kialvatlansággal, türelmetlenséggel, elcsigázottsággal, magánnyal együtt csecsemővel, kisgyerekkel „együttlétezni” az egyik legegyszerűbb, legkönnyedebb, legmagátólértetődőbb dolog lehet a világon.

Megpróbálom megmutatni, hogy más anya és apa is megtapasztalhassa ezt.

Nem, nem fogok konkrét tanácsokat osztogatni, sem megmondani a nagy tutit, sem minden gyerekre és családra ráhúzható konzervmegoldásokat pontokba szedni. Ezt tedd, hogy átaludja az éjszakát, ezt, hogy ne sírjon annyit és pikk-pakk meg tudd nyugtatni, ezt hogy ne hisztizzen és könnyedén engedelmeskedjen, ezt, hogy ne utálja a kistesót, ezt, hogy egy héten ne csak egyszer kakiljon, végül pedig ezt, hogy változatosan és örömmel egyen, majd gyarapodjon rendesen… Ha ezt várod, akkor lapozz tovább bátran! Temérdek babanevelési kézikönyv és weboldal tesz kísérletet erre. Én nem fogok, mert azt gondolom, ez a felszín kapargatása. Ha lenne sok-sok egyforma család és még több ugyanolyan gyerek, akkor a kommersz megoldás mindenkinek jó lenne. Milyen egyszerű is lenne! Szerencsénkre nem ilyenek vagyunk.

Sok-sok olyan dolgot mesélek majd el, amit tudok, amit gondolok, amit nap mint nap tapasztalok és tanulok a gyerekek, a nők és férfiak, az apák és anyák, a családok „működésmódjáról”. Akár a magaméról, akár a másokéról. Mitől formálódunk mi, szülők, vagy a gyerekeink olyanná, amilyenné szeretnénk, vagy éppen olyanná, amilyenné nem. Lesz olyan is, amikor saját tapasztalatokat és élményeket osztok meg, amelyek a családommal való együttélés, vagy a konzulensi munkám során ülepedtek le bennem. Az a célom, hogy legyen közös, legyen a miénk a Csomag, hogy valóban úgy tudjuk viselni a világot, mint egy könnyű ruhát.

Amikor konzulensként családokkal találkozom, csak annyit tudok, hogy milyen őket gyötrő, a család életét megnehezítő, a harmóniát feldúló konkrét nehézség miatt jönnek. Gyakorlatilag semmi mást nem tudok róluk. Csak annyit sejtek, hogy szenvednek, csalódottak, megrekedtek, belefáradtak, eszköztelenek, félnek minden egyes újabb naptól. És attól, akire a legjobban vágytak, akit ők hívtak életre és akit mindennél jobban szeretnek. A bizalmukba fogadnak, én pedig hallgatok és figyelek, kérdezek, olykor sokat és időnként nehezeket. Aztán együtt keresünk válaszokat a kérdésekre, tanulunk és tapasztalunk, nem csak a szülők, a gyerekek, hanem én is. És egyszer csak elindul, megmozdul valami. Azt vesszük észre, hogy könnyebb lett, egyszerűbb, szívet melengetőbb, sőt -uram bocsá’- eltűnt a probléma. Persze, kell hozzá sok-sok ismeret, támogató jelen- és együttlét, de a legfontosabb, amikor mindezek birtokában a család felvállalja a megoldás terhét és felelősségét. És a legnagyobb ajándék átélni azt, ahogy egy család újjászületik, a benne élők pedig újra egymásra találnak.

Jól hangzik, ugye?

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu