Magamraismerő

Tudom, hogy sokszor és sokatoknak megígértem már, hogy elmesélem, hogyan lett belőlem három-, majd később négygyerekes anyaként amatőr hosszútávfutó. A készülő könyvemben is biztosan szó lesz majd róla, de addig is megosztom a sztorit, hátha valaki kedvet kap. A könyvhöz is és a futáshoz is.

Imádnivaló anyaközösségünkben, a „Fuss babakocsival” egyesületben gyereknevelésben és futásban is rutinos öreglányként több anyatársamnak motivátora lehettem, amire nagyon büszke vagyok. De még büszkébb vagyok rájuk, akik sok esetben szinte a nulláról, minimális sportmúlttal „építették fel” magukat és váltak kitartó, sokat bíró, a másikat segítő, kívül és belül újjászülető anyákká. És mindezt egy, két vagy több kisgyerek mellett. Fantasztikus közösség, fantasztikus nők, ez biztos!

Én magam, legalábbis amióta az eszemet tudom, sportoltam valamit. De arra világosan emlékszem, hogy futni mindig nagyon utáltam. Valószínűleg a futással járó monotónia miatt, amelyről akkor még azt gondoltam, hogy tűrje, aki akarja, de nem én leszek az.

Ehhez képest az elmúlt tizenkét-tizenhárom évben elég sokat futottam. Valahol a huszonöt és harmincezer kilométer között. Akkor kezdtem el, amikor négy év leforgása alatt már a harmadik gyerekem született, és ő nagyjából három hónapos lehetett. Először egyedül róttam a métereket (kilométerekről itt még nem beszélhettünk), aztán amikor a baba hét hónapos lett, akkor már vele is futottam, méghozzá az akkor még ritkaságnak számító, kezdetleges háromkerekű babakocsival. 2005-öt írtunk…

Azóta már rájöttem, és a babakocsis futóegyesület is élő példa rá, hogy ez az állapot a súlyosan fertőző kórképek közé sorolható, mert nem sokkal később a férjem, aztán a környezetemben egyre többen kezdtek el futni abban a kisvárosban, ahol akkor éltünk. Van egy olyan érzésem, hogy lehet közöm hozzá.

Tizenkét évvel ezelőtt három, örökké beteg kicsi gyerek és egy folyton dolgozó-ügyelő kórházi orvos férj mellett, segítség nélkül nem sok lehetőségem volt a fáradt gőz, meg a kialvatlansággal és a folytonos készenléttel járó feszültség kieresztésére. Mondjuk egy környi futás a focipálya körül. Ami ugye négyszáz méter. Kis sétával. De aztán már ment két kör is. Kis sétával. Majd anélkül. Aztán három, négy, öt kör. Ahogy a légszomjam, a hullafáradtságom, meg az időm engedte.

És rájöttem, hogy ez baromi jó! Azt kérdezték az ismerősök, hogy „te jó Isten, hogy bírod még ezt is a három gyerek mellett?!” Nehezen értették meg, hogy ez pont fordítva van: azért bírom így a három gyerekkel, mert a futás ad hozzá energiát. Kiadom a feszültséget és felszívom magam életerővel.

Sose felejtem el a férjem arcát és reakcióját, amikor egy-egy nap végén hazaért. Elég volt rám néznie, hogy tudja, milyen napunk volt a gyerekekkel. Ilyenkor csak annyit mondott: ”na, húzd a cipődet, és menj!” Ha fél órám jutott rá, akkor annyit, ha több, akkor többet. Ez volt az a sportolási lehetőség, amely a gyors kiszabadulás lehetőségével járt. És naná, hogy öt perc múlva már csak a kipurcant anya hátát láthatta a család.

Ahogy teltek a hónapok, egyre többet futottam. Mégis -talán a bátortalanságom miatt- az első tíz kilométeres versenyen egy év elteltével mertem elindulni. Hiszen ugyan, mit akarok én kisgyerekes mamiként a rutinos futók között…? De aztán vérszemet kaptam. Rá fél évre jött az első félmaraton, majd a következő évben az első maraton. Nem volt megállás, ahogy azóta sincs. Leghosszabb, egyéni versenyen teljesített távom a maraton, eddigi legjobb időm 3 óra 37 perc. Egyszer talán sikerül 3:30-on belül is…

Sokat futok, mindig is sokat futottam. Hidegben, esőben, szélben, kánikulában, reggel, délben, este, tökmindegy. Hangya típus vagyok, szorgalmas, szívós és kitartó. Szerencsére nem csak a futásban, de hogy annak is köszönhetően, az biztos. „Szorgalmi időszakban” heti negyven-hatvan kilométert futok, nyári szabi alatt megvan olykor a heti száz is.

Amikor a negyedik gyerekünket vártam, már majdnem tíz éve futottam, és közelítettem a negyvenegyedik évemhez. Vele a huszadik hétig kocogtam és sétáltam, ahogyan éppen jól esett. Utána még egy időre biciklire váltottam, a végéig pedig maradt a séta. Szülés után két hónappal kezdtem el kicsit kocogni is a séták mellett. Meglepő módon nem esett jól, hiszen ennyi idősen már nem ment olyan gyorsan a szülés utáni regenerálódás. Így aztán nem is siettem el, bőven hagytam időt, hogy a lehetőségekhez és az életkoromhoz képest a lehető legjobb állapotba hozzam magamat. Sétákkal, intimtornával és a hasfali izomzat megerősítésével. A testem pedig meghálálta a türelmet.

Fél év után kezdtem el a korábbiakhoz mérhető távokat futni, amelyek már jól is estek. És még több idő kellett ahhoz, hogy úgy hajtson az a „belső motor”, mint régen. A család és a munka mellett akkor úgy alakítottuk az életünket, hogy a babával alvásidőben futottunk. Hóban, esőben, hidegben is, természetesen az erre alkalmas futófelszereléssel, babakocsival és babakocsi-felszereléssel. Így egy füst alatt letudtuk a „sétát”, a levegőzést, a kimozdulást és én az edzést.

Már a kicsi születése előtt is hozzátartoztunk a városképhez. Mi voltunk az a család, ahol rendszerint az anya meg az apa futja körbe a várost, de nem volt ritka az sem, hogy a három gyerek bringával, a vizsla meg négylábon csatlakozott. Később pedig a nagyobbak szintén futásra váltottak. Így aztán már csak rövid ideig okoztunk össznépi rökönyödést, amikor futóbabakocsinkkal feltűntünk a város különböző pontjain.

Volt, hogy családostól együtt futottunk a Vivicittán, sőt maratoni váltót is alkottunk négyen, a két nagyobb gyerekkel kiegészülve. Futottunk családostól-babakocsistól a gyerekek iskolájának emlékfutásán, egy váltócsapat részeként: Erdélyből Székesfehérvárra. És arra is büszke vagyok, hogy életem eddigi legjobb maratoni eredményét egy tizenöt hónapos kislány anyukájaként teljesítettem. S mindezt úgy, hogy abban az évben 3344 kilométert futottam vele együtt. Ehhez pedig kellett az a fantasztikusan motiváló csapat, amit a fent már említett babakocsis anya-banda jelentett. Ez a csapat azóta is létezik, sőt az „öregekből” verbuválódott rutinos ultrabalatonos futóváltónk, és ezzel együtt barátokká is váltunk.

És amikor szeretett kisvárosunkból elköltöztünk, többen megjegyezték, hogy hiányzunk a városképből. Mármint a flúgos futó család gyerekestől, babakocsistól, kutyástól. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerést nem is kívánhat az ember. A futást új lakhelyünkön is folytatjuk tovább, bár már a legtöbbször egyedül futok. Ez meg ugye nem kelt olyan feltűnést, mintha babakocsival tolnám.

Szóval nálunk a futás már tényleg életforma. Vagy talán több is annál. A legkisebb gyerek azóta a futóbabakocsit már kinőtte, bár egyszer-egyszer, nosztalgikus hangulatában még belekívánkozik. Nem mondunk nemet, viszont ilyenkor nyögve tolhatjuk a közel harminc kilónyi járgányt. Most már egyre gyakoribb, hogy ő is fut. Naná, egy ilyen családban mi mást is tehetne?

És ha ez mind nem volna elég, ha valahová elutazunk, a futócuccnak be kell férnie a csomagokba, még a fapados repülőgépre összekészített, „vákuumszívott” minibőröndbe is. Mit be kell férnie? Azt pakoljuk be először! Így aztán volt már lehetőségem futni Rómában, Sorrentóban, Barcelonában, Prágában, Firenzében, Bécsben, vagy az olasz és a horvát tengerparton is. Van olyan város, ahol a futóútvonalakat jobban megismertük, mint a város nevezetességeit… És ami még talán ennél is nagyobb gáz: futottam már síterepen is. Futócipőt vittem, síbakancsból jó volt a helyben kölcsönzött is. Minek foglalja feleslegesen a helyet?

Szóval kicsit huzatosnak tűnhetünk, de ez minket már egyáltalán nem zavar. Az viszont biztos, hogy a futás sokkal több, mint egy sport, vagy a lábak ütemes egymás után rakása.

Szerintem üzemanyag, energia, másokkal össze-ragasztószer, fűszer a hétköznapokhoz, legális dopping.

Kihagyhatatlan.

Ha anyaként úgy érzed, kedvet kaptál a futáshoz, akár egyedül, akár babakocsival, keress bátran, bármilyen kérdéssel! Segíteni fogok, ebben biztos lehetsz! 🙂

Táplálkozásbeli, technikai, babakocsival, megfelelő ruházattal vagy cipővel, szoptatással kapcsolatos vagy orvosi kérdésekre is örömmel válaszolok, illetve szükség esetén összehozlak a megfelelő szakértővel. 

A 30–es számon megtalálsz. 

Kezdd el már MA! Na jó, legkésőbb holnap.