Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Neveljünk könyvből gyereket?


„Lehet a gyereket könyvből nevelni, de minden gyerekhez másik könyv kell.”

(Thomas Gordon)

 

Tele vannak a könyvesboltok polcai a különféle, gyereknevelésről szóló könyvekkel, lassan Dunát lehet rekeszteni a különböző elméletekkel, irányzatokkal, szülőtréningekkel, felkészítő tanfolyamokkal, kurzusokkal. Szülői szerepünkre készülve könnyen lehet, hogy inkább esünk pánikba mindezeket látván, semmint magabiztosságot éreznénk ezt a bőséget megtapasztalva.

Egyáltalán mire megyünk a gyakorlatban az olykor egymásnak is ellentmondó, esetenként számunkra nehezen befogadható vagy szokatlannak tűnő elméletekkel?

Újdonsült szülőként mondhatjuk, hogy van éppen elég bajunk a mozgalmas éjszakákkal, a bömbölő gyerekünkkel, a szoptatással, a mindentudó jóakarókkal. Valóban, ebben az időszakban szinte a túlélésért küzdhetünk, hosszútávú tervek nélkül, percről percre újratervezve, folyamatos készenlétben. Hagyjanak már minket az elméletekkel!

Mégis az a tapasztalat, hogy könnyebb megbirkózni a megterhelő időszakokkal, a nehezen érthető kisbaba-viselkedéssel akkor, ha jól ismerjük a gyerekek fejlődésének szakaszait és sejthetjük, mit miért tesznek, mikor várhatóak, jósolhatók be előre bizonyos nehézségek. Például annak idején, amikor egy Donald Winnicott nevű gyerekorvos, pszichoanalitikus megalkotta az „elég jó anya” fogalmát és elméletét, biztosan sok szülő számára jelentett ez megkönnyebbítő és felszabadító érzést. Ahogyan azóta is sok anya számára. Feltéve, ha el tudják fogadni, magukévá tudják tenni ezt a fajta minőséget.

Amikor a csecsemőkről és az anya-gyerek kapcsolatokról tanultam, számomra az egyik legfontosabb fogalom és gondolat sok másik mellett az „illeszkedés jósága” volt. Mert olyan egyszerűen elmondja nekünk, hogy mit is kell tennünk anyaként vagy apaként, hogy jól indulhasson kettőnk pályafutása és idejekorán egymásra találhassunk a kisbabánkkal. Ma már tudjuk, hogy kisbabánk legfőbb törekvése az, hogy környezete fontos személyeivel minél örömtelibb kapcsolatot alakítson ki. Elsősorban velünk. Velünk, szülőkkel átélt, megtapasztalt élményei mély nyomokat hagynak benne, és ezek a lenyomatok jelentősen befolyásolják majd személyiségének alakulását.

Kezdetben arra van ehhez szükség, hogy képesek legyünk kellően odaszentelődve figyelni őt, észlelni, ha valamit jelez, elég jól beazonosítani az igényeit, majd pedig időben megfelelően reagálni rá. Jó esetben a legtöbb helyzetben. És minél kisebb, reakciónk annál gyorsabb, haladéktalanabb. Aztán ahogy múlnak a hetek-hónapok, ösztönösen egyre hosszabb idő elteltével reagálunk. Ezzel is formáljuk őt, és lehetővé tesszük a számára, hogy önállóan felfedezze környezetét. Ő sem passzív résztvevő, hanem képes tanulását, saját fejlődését aktívan szervezni és alakítani.

A problémák egészen korán elkezdődhetnek azzal, ha nem értjük, miért viselkedik a kisbabánk úgy, ahogy. Nem értjük, miért sír akkor, amikor mi már mindent megtettünk, hogy elhallgattassuk. Miért utasítja el az anyatejet, amikor mi azt gondoljuk, biztosan éhes? Miért nem alszik el, amikor mi úgy látjuk, már nagyon álmos? Az „illeszkedés jósága” azért is fontos, mert a segítségével választ kaphatunk a fenti problémáinkra. Tulajdonképpen ez képezheti nevelésünk alapját. Egy kicsit arról szól, hogy az én alaptermészetem és a gyerekem veleszületett vérmérséklete hogyan fér meg egymással.

Ha ez nagyon különböző, nagyon másmilyen, akkor képes vagyok-e finoman idomulni, alkalmazkodni az ő viselkedéséhez, érzelmi állapotaihoz, igényeihez? Képes vagyok-e elsimítani, finomítani a baba olykor szélsőségek között hullámzó hangulatait, viselkedését az egyes helyzetekben?

Például nem könnyű a dolgom, ha én alapvetően nehéz természetű, akaratos, türelmetlen, lobbanékony alkatú ember vagyok és van egy nagyon hasonló csecsemőm. Várhatóan lesznek nehéz pillanatok, amikor nem tudok elég türelmes, megértő, elfogadó lenni a síró, nehezen megnyugtatható, vagy éppen mindenért nyafogó gyerekemmel. De ha a kezdeti „meg-nem-értéseknél” sikerül felismerni, tisztázni ezt a különbözőséget, mint a „meg-nem-értések” okát, az sokat segíthet a türelmetlen, sírós baba elfogadásában. És nem utolsósorban nekem, hogy tudatosabban lehessek jelen, hogy jobban figyeljek és alkalmazkodjak a gyerekemhez. És segítségére lehessek negatív érzelmi állapotainak szabályozásában, hangolásában.

Ha mégsem így alakul a helyzet, akkor az idő előrehaladtával azt érezhetem, hogy nem vagyok elég hatékony anya, és könnyen lehet, hogy nem bízom vagy egyre kevésbé bízom majd magamban és a képességeimben. Ilyen lelkiállapotomban pedig érthető módon nem tudok olyan hatékonyan a gyerekem segítségére lenni.

Önbizalmam rohamosan csökkenhet, és könnyen azt érezhetem: rossz anya vagyok. Kudarcok sorát élhetem át, amikor minden erőfeszítésem ellenére nem tudom uralni a helyzeteket, nem tudok a gyerekem segítségére lenni, mert „nem beszélem az ő nyelvét”. Azt érezhetem, hogy kicsúszott a kezemből az életem, az életünk irányítása, jó értelemben vett szabályozása, amely pedig az én felelősségem lenne. A káoszként megélt családi élet legtöbbször apró félreértések vagy meg nem értések következtében alakul ki.

És a másik oldal: a feltételek nélküli elfogadás viszont nem nehéz, ha békés, alkalmazkodó, kiszámítható, temperamentumú gyerekünk van. Sokkal nehezebb egy sokat síró, keveset alvó, nehezen nyugtatható, szinte kiszámíthatatlan kisbabával. Érthető és elfogadható, ha szülőként lassabban barátkozunk meg ezzel a szereppel és nehezebben fogadjuk el ezt a helyzetet. Teljesen érthető, hiszen nem sok szorongatóbb érzés létezik, mint a folytonos kiszámíthatatlanságból fakadó bizonytalanság.

 

Szülővé válva a babavárás során eltervezett és kitűzött céljaink, elképzeléseink kezdetben nem nagyon változnak. A feltételek viszont annál inkább. Sorra érnek minket a meglepetések, gyakran érezhetjük magunkat tehetetlennek vagy tanácstalannak. A szülővé válás egy olyan folyamat, amelynek során folyamatosan tapasztalunk, tanulunk, változunk. Senki nem marad ugyanolyan, mint korábban volt. Életünk összes többi szerepére kapunk ilyen-olyan felkészítést, erre sok esetben alig valamit. Jobbára mintákat. Számítunk rá, hogy nehéz lesz, de tökéletesen felkészülni nem tudunk rá. Nem is lehet, és nincs is rá szükség. Sokkal fontosabb, hogy az illeszkedés jósága mentén elég rugalmasak, érzékenyek, elfogadóak és fejlődőképesek tudunk-e lenni.

Mindannyiunkban kialakul és él egy kép arról, hogy milyen szülők szeretnénk lenni. És bárkiből lehet „elég jó” szülő. Még akkor is, ha az értékek és nézetek sokfélesége hozzájárul szülői bizonytalanságunkhoz. Sokszor az a baj, hogy nem kalkuláljuk be, nem számolunk azzal, hogy életterünk, életformánk jelentősen beszűkül és átalakul, korábbi életminőségünk bizonyos szempontból romlik, ha gyerekünk születik.

Furcsán hangzik, de fontos lélektani felismerés volt korábban az, hogy: olyan, hogy csecsemő, önmagában nem létezik. Csak az anyjával együtt képzelhető el. Hiszen mindig ott van körülötte az anya, az anyai gondoskodás. Ma már úgy tartjuk, hogy egy csecsemő nem egy ösztöneinek kiszolgáltatott, magatehetetlen lény. Kompetens ember, vagyis nem egy idilli állapotban lebegő kis tudatlan élőlény. Számos készséggel és érzékelésre való képességgel születik, és ez már magzati korában fejlődésnek indul.

Érzelmekre hangolva, tanulásra készen születik meg. Élete első időszakában semmi fontosabb nincs a számára, mint hogy testi-lelki szükségleteit kielégítsék, érezze a biztonságot és azt, hogy az élet kiszámítható. A gondoskodó szülők és a kiszámítható környezet alapozza meg számára a kiegyensúlyozott, boldog életet.

Annyiszor hallom a kérdést, érzem a szülőkben a félelmet: nem fogjuk elrontani, elkényeztetni a síró, nyűgös babánkat, ha ringatjuk, ölbe-kézbe vesszük? Ha a közelünkben tartjuk, amennyit csak lehet? Ha magunk közé vesszük éjszaka és velünk alszik? Ha a saját igényei szerint tápláljuk? Egy csecsemőt nem lehet elkényeztetni azzal, hogy gondozzuk, magunkhoz öleljük, ringatjuk, magunk mellett tartjuk, ha kielégítjük az alapvető igényeit. Nem akaratos, nem türelmetlen, nem hisztizik, nem manipulál, nem akar túljárni az eszünkön, nem akar nekünk rosszat. Nem követelőző és nem kényszeríti ránk az akaratát. És nem lehet fegyelmezni. Sírása az egyik legfontosabb kommunikációs eszköze. Ne akarjuk mindenáron elhallgattatni. Inkább hallgassuk meg, mit akar elmondani nekünk.

Kezdetben a sürgető igényei, szükségletei nem várhatnak. Viselkedését ezek határozzák meg, hiszen a túlélést jelentik a számára. És már nagyon korán egy fontos dolgot tanul meg belőle. Azt, hogy ha szüksége van rá, bízhat abban, hogy jön a segítség. Mindig. Mindegy, hogy éhes, fázik, fél, unatkozik, vagy csak arra vágyik, hogy közel legyen hozzánk. És azt tanulja meg, hogy lehet ránk számítani. Most ránk, később másra is. És ha számíthat ránk, rá is számíthatunk majd. Előbb mi, később mások is. Ő bízni fog bennünk és másokban, mi és mások pedig őbenne.

Nyissuk ki a saját könyvünket! A kettőnkét, a családunkét. Szem, szív és türelem kell hozzá. Minden gyerekhez másmilyen.

Pont olyan, mint amilyen az ő anyukájának és apukájának van.

 

 

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.

A 30--es telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a baba-mama konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna