Reality show
5:05-öt mutatott az óra az ágyam melletti éjjeliszekrényen. Azért tudtam ilyen pontosan az időt, mert amikor a szobám felé tartó apró léptek dübörgése felriasztott, már szinte feltételes reflexből az óra világító számlapjára pillantottam. Azzal a lendülettel zuhant vissza a fejem a párnára, és egy pillanatra az futott át az agyamon, hogy nincs igazság a Földön .
De mivel az apró léptek egyre közeledtek, egy-két másodperc állt rendelkezésemre, hogy a stratégiát kiterveljem. Biztosan én vagyok az egyetlen ilyen galád szülő, de úgy tettem, mint aki alszik, és a kis betolakodó jelenlétéről nem vesz tudomást. Persze résnyire nyitott szemhéjaim alól azért homályosan láttam az arcomat vizslató pofikát.
Ha netán mégis volt már valaki, aki próbált alvást imitálni, miközben egy kétéves ott áll fölötte, egészen közelről az arcába szuszogva, azt talán sejti, mi zajlik le ilyenkor az emberben. Az arcizmaiban, a szemhéjaiban és pilláiban, meg az önuralmában, amellyel a kipukkadni készülő nevetést igyekszik visszatartani.
Szinte mission impossible.
Illetve mégsem teljesen. Egy óvatos mozdulattal mellém fúrta és jól bevackolta magát a takaró alá. Tisztára, mint a cuki amerikai családi filmekben. Azért olyan naiv nem vagyok, hogy azt gondoljam, ez mindig így marad.
A cuki filmeken lehet, de a mi életünk sokkal inkább egy reality show…
