Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Szabad-játék és fejlődés


Vigyázz, mert elesel!”
“Ne szaladj, mert elesel!”
“Ne ugrálj, mert leesel!”
“Ne mássz fel, mert lepottyansz!”
“Lassan, mert nem tudsz majd megállni!”
“Ne játssz ezzel, mert megütöd magad!”
“Ne dobálj, mert leversz valamit!”
“Ne hadonássz, mert kiszúrod a szemed!”

Egy mondatban összefoglalva: “Inkább ne csináld!”

Indokolt esetben helyük lehet ezeknek a mondatoknak egy kisgyerekkel zajló kommunikációban.

Indokolt lehet, ha olyasvalamivel próbálkozik, amelyre egyedül még biztosan nem képes, és könnyen veszélybe sodorhatja önmagát vagy veszélyeztetheti a saját vagy mások testi épségét.

Gyakran látunk azonban olyan helyzeteket, amikor a gyerek képes lenne valamilyen tevékenységre, minden tudása megvan hozzá, és teljesen normális, reális igény a részéről, hogy megpróbálkozzon vele, elszánt és lelkes, mégsem engedik meg neki.

Nem mászhat fel a mászókára, pedig már menne egyedül. Nem szaladhat a kavicsos úton, pedig minden képessége megvan hozzá. Nem ugrálhat, pedig tökéletesen és biztosan képes kivitelezni ezt a mozgásformát. Nem próbálhat ki egy tárgyat, nem labdázhat kedvére, mert hátha kárt okoz.

Hogy ez miért van így, arról sejtéseink lehetnek. Némi önvizsgálat során minden magára ismerő szülő elgondolkodhat ezen.

Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gyerekünknek (is) mindennél nagyobb szüksége van olyan tevékenységek végzésére, amelyek kihívást jelentenek a számára, ahol újra és újra kipróbálhatja magát, amelyekben átélheti azt, hogy egy kicsivel ügyesebb, többet tud ma, mint tegnap.

Magyarul fontos átélnie nap mint nap a tanulás, a “már ezt is meg tudom csinálni” vagy a “képes vagyok rá” élményét. Azt, hogy kihasználja a képességeit, az eddig megszerzett ismereteket és tapasztalatokat, és mindig egy kicsivel többet mer. Ez a sikerélmény a fejlődése egyik kulcsa.

Az a kisgyerek, aki újra meg újra szabadon próbára teheti önmagát, és ehhez mi, szülők biztosítjuk a megfelelő feltételeket, az a gyerek nem fog vakmerő, ész nélküli módon rohanni, ugrálni, felmászni és leugrani vagy éppen dobálózni.

Megfelelő feltétel például az, hogy a mászóka mellett/alatt állunk, hogy bukósisakot adunk rá, mielőtt a kisbicóra ül, hogy eltávolítjuk a leverhető tárgyakat, ha ő éppen a kardvívást szeretné kipróbálni, vagy olyan helyet keresünk, ahol szabadon focizhat. És ha előttünk szalad, villámgyorsan szedve a lábacskáit, akkor keresztbe tesszük kezünk mutató és középső ujját és a nyomában maradunk.

Ha hagyjuk a saját ütemében próbálkozni, és feleslegesen nem avatkozunk közbe, akkor pontosan olyan dolgokat fog csinálni, amelyekre önállóan is képes. Megfigyelések is azt mutatják, hogy egy “szabadon engedett” kisgyerek önmagától olyan tevékenységekkel próbálkozik, amelyek éppen csak egy kicsivel haladják meg addigi képességeit. Éppen annyi kihívást vállal be, amely még viselhető a számára.

Ha olyan dologra késztetik, amely még túl nehéz, amit még biztosan nem tud önállóan kivitelezni, akkor könnyen szorongóvá és frusztrálttá válhat. És könnyen lehet, hogy egy ideig inkább nem is próbálkozik. Ilyesmi lehet a következménye annak is, ha rendre megakadályozzák azokban a tevékenységekben, amelyeket már önállóan is képes lenne végrehajtani.

Úgy tűnik, hogy mi, szülők túl sok mindent nem tehetünk. Nem is kell, hogy tegyünk. Figyeljük a gyerekünket, mire képes egymaga, tegyük számára lehetővé, hogy biztonságos körülmények között próbálkozhasson és engedjük szabadon!

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna