
Szösszenet egy ismeretlen anya tollából (aki kitalált személy, természetesen a képzelet szüleménye)
„Hullafáradt vagyok már reggel. A sírás kerülget. Indulás előtt összeszólalkozom a férjemmel, a héten harmadjára. Egyedül maradok a Kicsivel. Fogalmam sincs, hogyan lesz erőm belekezdeni a napba, és hogyan fogom végigcsinálni. Gombócot érzek a torkomban, a gyomromban. Legszívesebben visszabújnék az ágyba.
Elfáradtam. Kimerültem a pontosan ugyanolyan hétköznapok egymás utáni sorában. Imádom a babánkat, mindent megtennék érte, és úgy érzem, meg is teszek érte… De most mégis úgy érzem, elegem van. A kialvatlanságból, a tehetetlenségből, a monotóniából, a mindennapokból. Hol van már a kezdeti lelkesedés, az kisbabánk érkezése felett érzett boldogság?
Próbálom felszívni magam, erőt meríteni a Kicsi mosolyából. Aki egyszer csak rákezd. Bömböl, és nem értem, miért? Látja, érzi rajtam, hogy szorongok? Vajon mennyit fog sírni? Hogyan fogom tudni megnyugtatni, amikor ilyen feszült vagyok? És még nem is reggelizett.
Hogyan fog így enni? Repül minden az asztalról, mint már annyiszor? Vagy elfordítja a fejét és összeszorítja a száját? Ordít, ahogy meglátja az etetőszéket, kiveri a kanalat a kezemből és öklendezve köpi ki az ételt, amit hajnalban dögfáradtan készítettem el a számára? Hogy a lehető legjobbat kapja. Miért lenne most másképp? És ha nem eszik rendesen, hogyan fog így majd aludni? Éhesen mindig sokkal nyűgösebb.
Fog vajon aludni kétszer tíz percnél többet? Amilyen nyűgös már most, biztosan megint egy órát kell majd altatnom. Túlpörgeti magát, és így sokkal nehezebb. Hányszor futunk vajon neki? És mennyi házimunkát tudok majd belesűríteni abba a szempillantásnyi időbe, amíg alszik? Megint felriad az első neszre, mint általában? És kezdhetem elölről az altatást. Megint nem érek az eltervezett dolgaim végére… Eltervezett dolgok, ugyan! Ez az őskáosz már tűzoltásnak sem nevezhető.
Hogyan csinálom végig a napot, ha megint egyáltalán nem alszik napközben? Hogyan indulok így el vele bárhová is? Pedig lenne egy csomó elintéznivaló, de egy álmos, nyűgös gyerekkel hogyan? Hogyan álljak sorba a postán, a patikában, a boltban? Vigyem el így a játszótérre? Mit gondol a többi szülő megint? Ha leteszem, ordít, ha felveszem, ívben megfeszíti magát. Mindenki engem néz. Na, ezt hogyan oldom meg? Inkább rosszalló és kárörvendő, semmint együtt érző és segítőkész tekintetek. Kösz, inkább nem.
Akárhogy is, erőnek erejével próbálok türelmes, empatikus és megértő maradni a gyerekkel. Egy darabig megy is. Úgy tűnik, mintha menne. De belülről egyre jobban feszít valami, a gombóc a torkomban meg egyre nagyobb lesz. Aztán amikor már harmadjára borítja fel a tányérját és kezd rapliba az asztalnál, és másodszor futok neki a délutáni altatásnak, elszakad a cérna. Ő ordít, én bőgök. Ő bőg, én ordítok. Leteszem a kiságyba, otthagyom. Kimegyek a fürdőbe és torkom szakadtából sikítok. Aztán visszamegyek és megpróbálom újra elaltatni…
Úgy érzem, odaadom mindenem. Lemondok a rendes kajáról, az alvásról, a tusolásról, a kávéról, a barátnőkről, a párommal töltött időről, a pihenésről. Halogatok mindent. Majd meglesz… Valamikor. De nem lesz. Semmi biztosítékom, hogy a holnapi nap nem pontosan ugyanilyen lesz, mint a mai.
Éjszaka felriadva sokszor azt sem tudom, hol vagyok éppen. Milyen nap van? Hétköznap vagy hétvége? Nem teljesen mindegy? Egyáltalán miért alszom ruhástól? Hogy nem is éjjel van, csak este? És mennyit aludtam vajon? És hol a gyerek? A sírását hallottam vajon vagy már képzelődöm is? Várok, hátha valaki más mozdul érte. De nem. Felkászálódom, mielőtt az alattunk lakó megint feldörömböl a sírás miatt. Legközelebb meg hallgathatom megint, milyen sírós gyerekem van.
Hazaér a párom, elsőre adnám a kezébe a gyereket. De látom, hogy fáradt, nyúzott, éhes. Biztosan pocsék napja volt. Sajnálom, de nem maradt idő a főzésre, a hűtőben még talán talál magának valami hideget. Nem szól, de nem is kell szólnia. Látom az arcán, mit gondol…
Aztán beugrik anyukám. Megint a szokásos. Bezzeg a sógornőm. Nála csillog a lakás, imádnivaló a kis unokahugi, igazi mintaházaspár, mintacsalád. Már meg se hallom, mit mond. De közben azt érzem, hogy magamat utálom, a gyerekemre meg haragszom. A sógornőmet pedig ki nem állhatom.
Este van, elment ez a nap is. Ma sem csináltam szinte semmit. Amit meg igen, abban sem volt sok köszönet. Ha magamtól nem érezném ezt, persze a párom meg az anyám emlékeztet rá. Hogy üres a hűtő, hogy nem adtam fel a csekkeket, hogy nem hoztam el a zakót a tisztítóból, hogy hogyan nézek ki már megint. Hogy mit csinálok egész nap, amikor csak a gyerekkel vagyok itthon? És holnap kezdődik minden elölről.
Én pedig újra meg újra felteszem magamnak a kérdést. Kérdéseket. Mit nem csinálok jól? Hol rontottam el?
Semmit és sehol. Pontosan olyan jól csinálom, ahogyan pillanatnyilag tőlem telik. El kell fogadnom, hogy egymagamtól ennyire telik most. Ennyit tudok kihozni, kicsavarni magamból. Az én életem, az én gyerekem, az én erőforrásaim, az én döntéseim. Senki más nem ismer engem és a gyerekemet úgy, mint én magam. Senki más nem tudja neki azt nyújtani, amit én. Pótolhatatlan vagyok a számára, én vagyok számára a minden. De vajon ilyen állapotban is? Ha nekem nehéz, neki is az lesz. Ha én nem érzem magam jól, ő sem fogja. Ha én menekülnék, ő vajon mit tenne?
Lehet jobb? Lehet könnyebb? Lehet másképpen?
Igen, lehet. Csak rajtam múlik. Kérek-e, fogadok-e segítséget, támogatást. Ha szembe tudok nézni vele, hogy elfáradtam, elfogyott a türelmem, tudásom, erőm. Ha felismerem és tudatosítom magamban, hogy nem jó irányba mennek a dolgok.
Senki nem fogja magától rám nyitni az ajtót. Vagy ha mégis, legtöbbször nem úgy és nem azzal a szándékkal, amire nekem szükségem van. Tisztelet a kivételnek. Van úgy, hogy nekem kell megkeresnem, felkutatnom és kérnem a segítséget. És ami legalább ilyen nehéz: el kell fogadtatnom a férjemmel, az anyámmal, minden számomra fontos személlyel, hogy szükségem van rá. Hogy nem megy egyedül. És van, amiben ők sem tudnak segíteni. Legfőképpen pedig magammal kell elfogadtatnom, hogy nem vagyok csődtömeg, nem vagyok alkalmatlan, nem vagyok rossz, lusta, tökéletlen, inkompetens anya attól még, hogy most gondban vagyok, és nem megy tovább egyedül.
Nem az anyukám élete, nem a férjem szülősége, hanem az enyém. Megvan az ő életük is, de a magamét én élem és én tartozom érte felelősséggel. Én érzem magam rosszul, én szorongok, én vagyok tehetetlen, én fáradtam el. És nekem kell megoldanom, mert ők nem tehetik meg helyettem.
Készen állok rá. Képes vagyok rá.”
És te?
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu