Magamraismerő

Azt hiszem, nincsen olyan anya a földön, aki ne kapott volna közeli vagy távoli rokonaitól, barátaitól, ismerőseitől, sorstársaitól kéretlenül jó tanácsokat vagy ilyen-olyan minősítéseket. Épp csak pozitív lett a terhességi teszt, máris jönnek a szemünkbe mondott vagy a kerülő úton érkező javaslatok, bölcsességek, közhelyek, babonák és népi hiedelmek. Kijelentések, felszólítások és jól irányzott kérdések formájában, olykor nagy sóhajtások kíséretében. Általában jó szándéktól vezérelve, de van, hogy kevés jóindulattal, sőt olykor kritizáló szándékkal, persze kérdés és kérés nélkül, sokszor olyanoktól, akik soha, vagy ha mégis, akkor évtizedekkel korábban neveltek gyereket. Igen, a gyereknevelés- és gondozás nálunk ebből a szempontból a focival és a politikával egy kategóriába esik: elméletben mindenki kiválóan ért hozzá, és ebbéli tapasztalatait igyekszik is minél több anyával megosztani. Akár kérik, akár nem.

Most már szerencsés vagyok, mert négy gyerek anyukájaként-noha a legkisebb még viszonylag kicsi-már egyáltalán nem kapok kéretlen jó tanácsokat. Annak idején első gyerekes anyaként persze volt rá példa bőven. Általában egészen jól kezeltem őket, meghallgattam, megköszöntem és tettem tovább a dolgomat, de előfordult néhányszor, hogy belül felhorkantam, vettem egy nagy levegőt vagy nyeltem egyet… és hallgattam. Vagy visszaszóltam. De szerencsére mindig tudtam annyira hinni magamban és a gyerekemben, hogy ezek a helyzetek nem billentettek ki az egyensúlyunkból minket.

Tudom, hogy sok anya nincs ezzel így, és sokan szenvednek a külvilág jó tanácsoknak álcázott kritikájától, a hívatlan és váratlan megmondóemberektől. Akik a legtöbbször nincsenek is tisztában azzal, hogy nemcsak hogy nem segítenek, de kárt is okozhatnak. Mi viszont jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gyermekágyas időszakban és az utána következő hónapokban anyaként lelkileg mindannyian nagyon törékenyek vagyunk, és könnyen megbillenünk bármilyen, akár jelentéktelennek tűnő, elbizonytalanító körülmény hatására is.

Nincs zavaróbb (és olykor mérgezőbb) dolog, mint a külvilág szüntelen duruzsolása a babaillatú idillben. És ez sokszor olyan hangerővel érkezik, hogy elnyomja a saját, belső hangunkat. A megérzéseinket, az ösztöneinket, a várandósság alatt szépen kiszínezett fantáziáinkat és vágyainkat. Kétségbeesetten kapaszkodnánk beléjük, de a duruzsolás, sőt olykor a hangorkán túlsüvít mindent. Csak azt érezzük, hogy belülről majd’ szétszakít minket valamilyen megmagyarázhatatlan feszültség. Feszültség, bűntudat és elégtelenség-érzés keveréke.

Azt is megkockáztatom: sokszor nem is a folytonos készenlét, a szétszabdalt éjszakák miatt érezzük magunkat olyan kimerültnek és elgyötörtnek, hanem ez az elégtelenség-érzés szívja le minden energiánkat. Amikor kevés örömöt lelünk abban, amit csinálunk, mert nem a szívünkre hallgatunk. Állunk a gyerekünk felett, és olykor fogalmunk sincs, mihez kezdjünk vele. Meg se halljuk, ő mit szeretne kifejezni, mondani a számunkra. Nem halljuk meg, mire vágyik, mire van szüksége. De nem azért nem, mert ösztöneink magunkra hagytak, vagy mert alkalmatlanok vagyunk, hanem azért, mert úgy érezzük, széjjelszakít minket ez a feszültség. Az is lehet, hogy bizonytalanságunk olyannyira elnémítja megérzéseinket és ösztöneinket, hogy fel se merül bennünk, másképp is csinálhatnánk, mint ahogy a külvilág sugallja. Csak azt érezzük, hogy nem működnek a dolgok.

De ha belül érezzük is valahol, hogy mit kellene igazából tennünk, akkor is elhisszük, amit a másik mond. Pontosabban nem merjük nem elhinni. „Ezt tenném a szívem szerint, de hát XY mást mondott, biztos neki van igaza”. Mindezt csak azért, mert a másiknak van már némi tapasztalata (másik gyerekkel), és azt gondoljuk, nekünk nincs. És elkezdünk kapkodni. Kipróbálunk minden olyan tanácsot, amit innen-onnan kaptunk és nem értjük, miért nem találjuk az összhangot, a harmóniát a gyerekünkkel. Pedig mi mindent megpróbáltunk!

Éppen csak egy dolgot nem. Nem húztuk ki a falból az erősítőt, hogy végre meghallhassuk kisbabánk vékonyka hangját is.

Hiszen ki ismeri őt, ha nem én? Én ismerem őt, én ismerem csak igazán. Hónapokig növesztettem őt magamban, azóta is velem van, tudok róla egy s mást, elképzeltem őt és azt is, hogy hogyan fogjuk együtt élni a napjainkat. Soha senkinek nem volt és nem is lesz annyi és olyan kapcsolata és kapcsolódása a gyerekemhez, mint nekem. Ha valaki igazán érezheti, hogy mire van neki szüksége, és azt megadhatja neki, az én vagyok, senki más. Nem az anyám, nem az anyósom, sem más nőrokonom, nem a gyerekorvos, nem a barátnőim, nem a szomszédasszony. Ötletekkel, tippekkel jöhetnek, azzal a megjegyzéssel, hogy másnál mi segített, mi vált be, de azzal nem, hogy „ezt és ezt kell tenned, ezt és ezt csináld, mert annak idején én is ezt csináltam!”.

Az őszinte, segítő és támogató szándékkal közelítő jóakaró messziről megismerszik arról, hogy nem kinyilatkoztat, kijelent, felszólít, utasít, hanem meghallgat, időnként kérdez, felajánl vagy egyszerűen csak jelen van. Megkérdezi, NEKEM miben segíthet, NEKEM mire van szükségem, ÉN hogy érzem magam. Nem tolakodik, nem lök félre engem, nem veszi ki a gyereket a kezemből, se fizikai, se lelki értelemben. Azt érezhetem, hogy „megtart engem”, testileg-lelkileg. Mindegy, hogy húslevest hoz vagy megölel, amikor sírok. Erőt ad és feltölt. Nem kevesebbnek érzem általa magamat, hanem sokkal-sokkal többnek. Más szemmel láthatom a világot. A gyerekemet viszont az én szemüvegemen át nézi, és van annyira okos, hogy tudja, nincs két egyforma gyerek, nincs két egyforma anya, két egyforma anya-baba páros meg aztán végképp nincs. Mert minden egyes anya-gyerek párnak, minden egyes családnak más és más a valósága, amit kívülállóként senkinek nincs joga megkérdőjelezni és megváltoztatni, legyen bármennyi tapasztalata is.

Ha tudjuk, hogy mi motiválja környezetünk tanácsadóit, talán könnyebben letekerhetjük a hangerő gombját. Talán tényleg jót akar és csak a sorstársi segítő vágy mozgatja. Talán azt gondolja, én várom el tőle, hogy „hivatalból” segítsen. Talán a saját, korábbi anyai félelmei, kudarcai jönnek napvilágra, és attól fél, nekem sem fog sikerülni. Vagy csak jóvá akarja tenni, ki akarja javítani azt, ami neki korábban nem sikerült. Talán nem hisz abban, hogy képes vagyok egyedül is megbirkózni ekkora feladattal. Talán csak elismerésre vágyik, hogy anyaként jól teszi, jól tette a dolgát.

Nem tudhatjuk, de talán nem is ez a fontos. Fontos lehet az, hogy megtaláljuk a szívbéli támogató ismertetőjegyeit magukon viselő jóakarókat és fogadjuk el a segítségüket.

Szükségünk van rájuk ahhoz, hogy mindig legyen erőnk és energiánk lecsavarva tartani a hangerőszabályzó gombját.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu