Magamraismerő

Hányszor, de hányszor fordul elő velünk az, hogy észre se vesszük, mit és hogyan mondunk a gyerekünknek. Szinte oda se figyelve, csípőből reagálunk arra, amit tesz, mond vagy ami történik vele. Sokszor rá se nézünk, gyorsan odavetünk neki valamit, és tesszük a dolgunkat tovább. Vagy ha észre is vesszük, gyorsan megpróbáljuk rövidre zárni.

Észrevesszük ezeket a helyzeteket? Elgondolkodunk vajon azon, hogy ezt most miért tettük? Tényleg nincs egy-két-öt percünk, hogy félbehagyjuk, amit csinálunk, leguggoljunk a gyerek mellé vagy odaforduljunk hozzá? Hogy ránézzünk? Hogy ölbe vegyük? Mi hogyan érezzük magunkat, amikor ugyanígy bánnak velünk? És hogyan akkor, ha ezt ráadásul egy hozzánk közel álló ember teszi velünk?

Miért viseljük sokan olyan nehezen gyerekeink negatív, megterhelő érzéseit? Miért próbálkozunk a síró, fájdalommal küzdő, hisztiben tobzódó gyereknél azzal, hogy eltereljük a figyelmét, kimenekítve őt a számára is, de sokszor számunkra sokkal megterhelőbb helyzetből anélkül, hogy szépen megoldanánk az ilyen helyzeteket és mindketten megnyugvással jönnénk ki belőlük? Miért reagálunk egy ilyen helyzetben azzal, hogy „ne sírj, nem is fáj az olyan nagyon”, „ugyan, nem történt semmi”, „nincs semmi baj, fejezd be a sírást”, „ne hisztizz, ezzel nem érsz el semmit”, „menj át a másik szobába, majd ha megnyugodtál, visszajöhetsz”? És még ragozhatnánk. Miért kelt bennünk gyerekünk frusztrációja sokszor olyan erős szorongást, ami arra késztet minket, hogy minél előbb a gyerekünkbe fojtsuk? Vagy hogy eltávolítsuk őt a helyszínről? Amikor semmi másra nem vágyik, mint hogy kimentsük őt szorult, nehéz helyzetéből és vigaszra leljen nálunk. Nincs mese, muszáj segítenünk neki, egy ideig még nem fog neki egyedül menni.

Egyáltalán: hogyan birkózom meg én magam a nehéz, nyomasztó érzéseimmel? Gyerekként megélhettem ezeket, vagy el kellett fojtanom, mert nem volt viselhető a szüleim számára? Azt tanultam meg, hogy a negatív érzéseim közepette nem vagyok elfogadható? Ha ilyen bánásmódban volt részem, valószínűleg én magam sem viselem könnyen magamat akkor, amikor elöntenek a frusztráló érzések. És gyanakvó vagyok mindenkivel szemben, aki ilyen helyzetekben elfogadó magatartást mutat felém.

Ahhoz, hogy a másik emberrel együtt tudjak érezni, el tudjam fogadni nehéz lelkiállapotában is, először magamat kell megtanulnom elfogadni ilyen állapotaimban. Ha magamat nehezen fogadom el dühösen, idegesen, feszülten, haragosan, akkor ez a másik emberrel is nehezen fog menni. És ha nap, mint nap sorra ilyen helyzetekben találom magam a gyerekemmel, ideje elgondolkodnom azon, hogy valamin változtatnom kell.

Először is hinnem kell abban, hogy az ilyen megterhelő helyzetek mindkettőnk számára megnyugtató, kedvező módon megoldhatók. Másodszor fontos, hogy mit és hogyan mondok. Jó, ha törekedni tudok arra, hogy ne címkézzem a gyereket, pontosan fogalmazzak, ne általánosítsak. Ha a „te-üzenetek” helyett „én-üzeneteket” használok. Például ha a kérésem ellenére felmászik a székre és leesik onnan, akkor gyorsan kicsúszhatna a számon valami olyasmi, hogy „Látod, mondtam neked, hogy ne mássz fel, de te rossz voltál, nem fogadtál szót, most meg is lett az eredménye. Soha nem fogadsz szót.”.

Ehelyett inkább megpróbálok arról beszélni, hogy hogyan hatott rám az, amit ő csinált, mit váltott ki belőlem: „szomorú vagyok, hogy nem fogadtad meg, amit kértem és sajnálom, hogy így jártál”. Megpróbálok nem ragasztani rá olyan címkéket, amik őt magát negatívan minősítik (rossz vagy, hisztis vagy, buta vagy, szófogadatlan vagy, megérdemelted), de magát a tettet, amit elkövetett, minősítem (most butaságot csináltál, figyelmetlen voltál). Ezt viszont megtehetem úgy is, hogy ne kelljen lúzernek éreznie magát. Ha címkéket ragasztok rá, abból azt fogja megtanulni, hogy ő nem értékes, nem szerethető, nem fogadható el. Ugye nem ezt szeretnénk?

Ha egy ilyen helyzetben figyelembe tudom venni a másik (és a magam) hosszú távú érdekeit, ha őszinte, közvetlen, egyenes tudok lenni, érthetően fogalmazok, a cselekedetet elítélem, minősítem, de ettől ő még azt érezheti, hogy iránta érzett szeretetem és bizalmam töretlen, nyert ügyem van. Ha nem megyek bele sértődős, büntetős, megszégyenítős, szeretetmegvonós játszmákba, ha megengedem, hogy ő szabadon kifejezhesse, megélhesse az érzéseit és bizony segítek is neki ezek feloldásában, tiszta tekintettel és lelkiismerettel, bűntudat nélkül nézhetek bele a tükörbe. A fürdőszobaiba, meg a gyerekem szemében csillogóba is. És érdekes módon könnyebben birkózom majd meg a saját nehéz érzéseimmel is.

Magamat szebbnek, jobbnak, hitelesebbnek fogom látni és érezni, de az igazán nagy dolog az, amit a gyerekem szemében láthatok egy-egy ilyen szívmelengetően megoldott nehéz helyzet után. Megkönnyebbülést, hálát és azt, hogy az ő bizalma is töretlen.

Az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekünk tőlünk kaphat: ha nehezen viselhető lelkiállapota, magatartása, olykor elítélendő cselekedete ellenére azt látja és érzi, hogy úgy, ahogy van, szeretik, bíznak benne és elfogadják őt.

Mindannyian valami ilyesmire vágyunk.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu