Magamraismerő

Maradjak otthon három évig a gyerekkel, vagy menjek vissza előbb dolgozni? Adjam bölcsibe? Ha igen, mikor? Mi van akkor, ha én nagyon szeretnék dolgozni? Vagy ha muszáj visszamennem? Ha a régi munkahelyemre nem akarok visszamenni, mihez kezdek, hol találok másik munkát? Nem lesz baj, ha teljes munkaidőt vállalok? Mi lesz a gyerekkel? Nem lesz lelki beteg attól, hogy én bölcsibe adom? Vagy bízzam inkább bébiszitterre? Egy idegenre? Hogy fogjuk kigazdálkodni? Nem hátráltatom a fejlődését, ha sokáig otthon maradok vele? Nem fog unatkozni mellettem? Mi van akkor, ha én az otthonlét alatt tanulni szeretnék? Mikor szülessen a kistesó? Mennyi legyen a korkülönbség? Nem csúszok le szakmailag, ha sokáig otthon maradok? Hogyan oldom meg azt, hogy mindenütt helytálljak?

Szerintem nincs anya, aki ezek közül bármelyik kérdést, vagy akár többet is fel ne tett volna magának és tipródott volna rajta heteken, sőt hónapokon át. Ne rágta volna át, gondolta volna végig oda-vissza és játszotta volna le fejben az összes lehetőséget, nem kevés szorongást és álmatlan éjszakát okozva magának.

Én annak idején öt évig voltam otthon három apró gyerekkel, és fel se merülhetett az, hogy közben visszatérjek a fizikálisan, lelkileg és időben is megterhelő kórházi munkámhoz, az ingázáshoz, a sokszor huszonnégy, sőt harminchat órás műszakokhoz úgy, hogy a férjem meg nyolcvan órás hétvégi ügyeleteket húzott le. Bevallom, ez az öt év nekem nagyon hosszú volt. Nem is bírtam a fenekemen maradni. A gyerekek mellett tanultam, tettem egy rövid kitérőt a jogi egyetem felé, még okleveles lakberendező is lettem. Ma már tudom, hogy nem csak a lelkesedés hajtott, hanem egészen egyszerűen be voltam rezelve és meg akartam felelni az elvárásoknak. Be voltam rezelve azért, mert fogalmam sem volt akkor még, hogy mihez kezdek magammal nőként-feleségként-anyaként-orvosként. Féltem, hogyan boldogulok majd a férjemmel, a gyerekeimmel meg a karrieremmel így együtt. Lehetetlen küldetésnek tűnt a zökkenőmentes összehangolás. És el akartam venni az élét azoknak a kimondott, kimondatlan vagy talán csak az én fejemben létező kritikáknak, hogy „csak” gyerekeket nevelő anyaként nem érek túl sokat. De akkor még nem voltam elég bátor ahhoz, hogy újratervezzek és változtassak.

Visszatértem az eredeti szakmámhoz, de hamar rá kellett jöjjek arra, hogy azt a megterhelést, amit az orvosi lét ilyen formában pakol rám, sokáig sem én, sem a családom nem fogja bírni. A szükséges szakképesítés birtokában mertem először változtatni. Kiszálltam a mókuskerékből és átültem egy kevésbé pörgőbe. Még mindig nem volt az igazi. Mentem tovább, kerestem, próbálkoztam, újrakezdtem és megint újrakezdtem. Amíg meg nem találtam azt a feladatot és tevékenységet, amelyben a magam ura lehettem és maradt elegendő energiám arra, hogy magamra, a családomra, az otthoni dolgokra is elég jól tudjak figyelni. Itt tartok most. Ami nagyon lényeges volt, hogy mindig tanultam valamit. Legutóbb a bölcsészkar padjait koptattam, ami ha nem történik meg, most ezek a sorok se lennének. És már kész a következő terv, hogy mit tanulok ezután.

Akárhogy is alakult, egy fő mozgatórugóm volt: úgy alakítani az életemet, az életünket, hogy valamennyi minőségemben számomra és a többiek számára is megfelelően helyt tudjak állni. Volt, hogy pocsékul ment, és nem vagyok büszke rá, de ahogy volt bátorságom a szívemre hallgatva dönteni és változtatni, egyre jobban csináltam. Arra törekedtem, hogy megtaláljam az egyensúlyt nőként, anyaként, orvosként, konzulensként, és igen, addig-addig lavíroztam, amíg nem sikerült mindez.

Ehhez viszont kellett rengeteg tanulás és rugalmasság, erős hajlandósággal a változtatásra és a fejlődésre. És a lemondásra is. Hiszen nem lett és már nem is lesz belőlem például főorvos, de lett négy remek gyerekem. Ha vágytam volna a főorvosi címre, előléptetésekre, fényes karrierre, akkor most így lenne, de valószínűleg nem volna ilyen jó csapat a szeleburdi családom. És a férjem se tartana ott, ahol tart. Viszont mindig lángolt bennem a tűz, ami arra késztetett, hogy több és több legyek. Hogy olyasvalamit tanuljak és csináljak, ami különleges és más, mint a megszokott. És ahogyan csinálom, az se legyen hétköznapi. Ez mozgat a mai napig, és egyre csak visz a lendület előre. Ki tudja, akár még fényes karrier is lehet belőle.

Így történhetett, hogy a legkisebbem születése előtt négy nappal még lelkesen elláttam kis pácienseim baját a rendelőben. Majd pontosan megtervezve, előre megfontolt szándékkal a hat hetest időnként rábíztam az apukájára vagy a pótnagyira, és két szoptatás között elszaladtam dolgozni. Tudtam, hogy erre is szükségem van ahhoz, hogy elég jól érezzem magam a bőrömben. Ahogy azt is tudtam, hogy negyvenegy évesen már nem akarok évekig főállású anyuka lenni. Hiszen az elmúlt tíz évben keményen dolgoztam azért, hogy ma az lehessek, aki vagyok. Bíztam magamban és a lendületemben. Tíz hónappal a szülés után beindítottam még egy vállalkozást. Ez így együtt felért egy zsonglőrmutatvánnyal. Azóta is zsonglőrködöm, de mégis azt kell, hogy mondjam, mindez életem egyik legjobb döntése volt. És nem foglalkoztam azzal, hogy mit gondolnak mások. Hittem benne, hogy nekünk így lesz jó.

Azt hiszem, az anyaság igazi egyensúlyozó-művészet, mi pedig igazi zsonglőrök vagyunk. Egyszerre pörgetjük a pálcák végén a tányérokat, minimum kettőt. Van, aki többet. Minden pillanatban választunk és döntünk: hagyjuk leesni és összetörni valamelyik tányért, vagy esetleg vagyunk annyira ügyes zsonglőrök, hogy fogunk még egy-két pálcát a már meglevők mellé. Csak pörgetjük a tányérokat, és arra koncentrálunk, hogy egyik se törjön össze. Mindegy, hogy neveltetésünk, világlátásunk, környezetünk elvárásai, anyagi rászorultságunk vagy épp karriervágyaink mozgatnak minket, egy biztos: nem tudhatjuk előre, hogy mikor döntünk jól. Arra azonban mindig törekedhetünk, hogy magunk és családunk szempontjából mindig a lehető legjobbnak érzett döntést hozzuk meg.

Ehhez a legfontosabb látnunk és elfogadnunk azt, hogy a mi családunk más, mint a többi. Minden család más, mint a többi. Vagyis a gyerek-párkapcsolat-munka-karrier vonatkozásában nincsen olyan recept, ami mindannyiunkra ráhúzható, mindannyiunk számára megfelelő lenne. Biztosan van, aki őszintén úgy érzi és gondolja, hogy három évig otthon szeretne lenni a gyerekével. Van, aki olyan munkakörből megy babázni, ahová érzése szerint anyaként már biztosan nem fog tudni visszamenni. Vagy egyáltalán nem is akar visszamenni. Vagy nincs más választása, oda kell visszamennie. Van, aki mindenképpen ugyanazt a munkát, feladatkört szeretné GYES után is ellátni. Van, aki bármilyen munkahely- vagy hivatásmódosításra képes, csak hogy annyit és olyan formában lehessen a gyerekével, amennyit szeretne.

Nincs mindenkire érvényes, univerzális megoldás. A receptet mindenki maga alkotja meg a saját hozzávalóiból. Egy dologra azonban biztosan nagy szükség van. Rugalmasságra. Hiszen a puding próbája az evés: ha hoztam egy döntést, de nem működik jól a dolog, nincs meg a harmonikus egyensúly se bennem, se a családomban, ha nem tudom jól pörgetni a tányérokat, akkor muszáj újraterveznem. Nem várom meg, hogy valamelyik tányér leessen és összetörjön. És pont a családom legyen az.

Azt hiszem, akkor választok jól, ha a szívemre hallgatok. Mert ha arra hallgatok, amire legbelül igazán vágyom, akkor olyan döntést hozok majd, amiben igazán önmagam lehetek. Ehhez viszont kompromisszumokra biztosan szükség lesz, méghozzá mindenki részéről. Ha valaki sokat enged, a többiek meg semmit, akkor hosszútávon senki nem fogja jól érezni magát. Talán akkor járunk a legjobban, ha mindenki enged egy kicsit, és így senki nem érzi azt, hogy kárt szenvedett volna.

Ha pedig a kompromisszum az, hogy például heti néhány órát más lesz a másfél éves gyerekemmel vagy bölcsődébe adom a kétévest vagy épp a három hónapost időnként rábízom az apukájára vagy a nagyira, miközben én alkotok, dolgozom, tanulok, kreatív lehetek, lelkifurdalás nélkül bevállalom. Ahogyan akár azt is, hogy a hivatásomat, a karrieremet három évig szüneteltetem, cserébe viszont tanúja lehetek a gyerekem fejlődésében valamennyi fontos pillanatnak. Mert tudom, ha én így érzem jól magam, az a többieknek is jó, hiszen egy kiegyensúlyozott, energikus, önazonos anyát/feleséget kapnak.

Ma már tudjuk, hogy egy kisgyerek nem feltétlenül akkor viszi a legtöbbre vagy lesz belőle kiegyensúlyozott, elégedett, jól fejlődő, boldog gyerek, ha hosszú évekig otthon van vele az anyukája. Persze sok tényezőt kell figyelembe vennünk, és erről részletesebbnél részletesebb tanulmányok születtek már. Azt fontos tudnunk, hogy a vele töltött idő mennyisége csak egy a sok tényező közül. Vagyis az, ha az idő egy részét tőlem távol tölti, de értékes emberekkel, jó minőségű környezetben, amíg én a saját és mások megelégedésére dolgozom, tanulok és kreatív lehetek, akkor ebben a helyzetben mindannyian fejlődhetünk, és jól járhatunk. Feltéve, ha a gyerekemmel töltött időm minősége boldogító és feltöltő, nem pedig a lelkifurdalásommal mérgezett vagy a házimunkával túlzsúfolt.

Ez talán azoknak az anyai lelkeknek is gyógyír lehet, akik muszájból, akár anyagi okok miatt vagy a munkahely elvesztésétől, szakmai presztízsveszteségtől tartva mennek vissza dolgozni. Előbb, mint ahogy tervezték vagy szerették volna. Vagy lelkesen térnek vissza a munkába, mégis lelkifurdalás gyötri őket. És azoknak az anyáknak is felismerésül szolgálhat, akik úgy érzik, mintha a hosszú otthonlétben ők maguk elvesztek volna valahol. Mintha egy kicsit mártírszerepbe csúsztak volna. Talán mert nehezen lépnek túl a külső elvárásokon vagy a saját hiedelmeiken. Még nem tudatosították magukban azt, hogy saját harmóniájukért ők a felelősek. És ha a jóllétüknek fontos tényezője a családon túl a munka, a tanulás, a fejlődés, az alkotás, a karrier, akkor legyen bátorságuk kilépni az árnyékból.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu