Elfogadás
Szerintem a másik ember elfogadása és megértése nem az iskolában kezdődik. Hanem otthon, a kezdetek kezdetétől fogva. A saját élményekkel és tapasztalásokkal. Azzal, hogy hogyan fogadnak el engem otthon, ha nem vagyok tökéletes, ha hibázok, esetleg valóban valamilyen tudható-látható testi elváltozással kell, hogy éljek gyerekként, akár csak átmenetileg is.
Legyen az éppen „csak” egy szemüveg, egy fogszabályozó, egy lúdtalpbetét, egy gyógycipő, vagy adott esetben egy járógép vagy korzett.
Ha otthon elfogadnak, megerősítenek, biztosítanak arról, hogy így is „oké” vagyok, akkor nagy valószínűséggel én is így fogadom majd a másságot. Hiszen ezt a mintát kaptam otthonról. Nem mellesleg pedig elegendő önbizalommal, egészséges önértékeléssel, kellő magabiztossággal állok ki magamért és a másikért.
A nagylányom jut eszembe, akinek az előző osztályában egy látássérült fiú volt a legjobb barátja. Rengeteg dolgot együtt csináltak, Bori kísérte, segítette, a világ legtermészetesebb módján jókat beszélgettek, viccelődtek. És ódákat zengett róla, hogy ez a fiú milyen okos, kedves, normális, jófej, és milyen zseniálisan kezeli a számítógépet, milyen fantasztikusan zongorázik. Csak azt látta, hogy miben jó. És hogy mellesleg nem lát? Boriban fel sem merült, hogy ez probléma lenne.
Aztán eljött a pillanat, amikor ő maga kiskacsából éppen hattyúvá készült átvedleni, és az átváltozás kellős közepén műanyag páncélba (korzett) préselték a testét. Akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem olyan momentumra, amikor tiltakozott, ellenkezett vagy kétségbeesett volna. Elfogadta, sőt a pozitív oldalát megérezve előnyt kovácsolt belőle.
Ahogyan ő elfogadta a helyzetét és főképpen önmagát ebben a helyzetben, úgy fogadták el őt a számára fontos társai fenntartásoktól, kritikától mentesen. Szóval a másik elfogadásához vezető út szülői példamutatással, és a gyerekünk iránti toleranciával, elfogadással van kikövezve…
