
Gyerünk, borítsuk ki együtt a bilit!
De előbb öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mindjárt megmagyarázom ezt a képzavart.
Amikor megszületik a gyerekünk, mindenki azt várja, hogy majd elönt minket az öröm és a határtalan boldogság. Mi magunk is ezt várjuk. Az első napokban-hetekben még nagyjából így is van. Aztán ahogy telnek a napok, hetek, fejük tetejére állnak a dolgok. Kinél előbb, kinél később. De bizonyos mértékű „megborulás” nélkül nem lehet megúszni.
A kezdeti, helyenként euforikus boldogság és az újdonság varázsának lecsengésével, a látogatók, érdeklődők elmaradozásával egyre nehezebbnek érezzük a magányos napi monotóniát. Könnyen lehet, hogy semmi sem úgy történik, mint ahogy a rengeteg elolvasott, végighallgatott, begyűjtött információ alapján azt vártuk, elképzeltük. És egy idő után egyre többször érezzük azt, hogy arra vágyunk, dolgaink bárcsak visszatérnének a régi kerékvágásba. Mert olyan, mintha menet közben mi magunk valahol elvesztünk volna. És ha gyorsan nem változik valami, úgy érezzük, a becsavarodás fenyeget minket.
És ahogy egyre inkább fáradunk, egyre kevesebben érdeklődnek utánunk vagy nyitják ránk az ajtót, arra eszmélünk, hogy totál magányosak vagyunk. És ne higgyük azt, hogy csak mi érezzük így magunkat. Ez a jelenség olyannyira gyakori, hogy már külön kifejezés is született azokra az anyákra, akik kisgyerekükkel így vagy úgy magukra zárják otthonuk ajtaját: ők a zöld özvegyek. Csak gyűlik, gyűlik bennünk a feszültség, és igazán nincs hol kiadnunk, nem tudunk megszabadulni tőle. Hiszen hogyan is tudnánk? Pedig nem is feltétlenül megoldásokat akarunk, hanem csak arra vágyunk, hogy valakinek kiönthessük a lelkünket.
Napközben nem nagyon van rá mód, hiszen egy minden rezdülésünkre érzékeny kis vevőkészülékkel vagyunk összezárva, aki történetesen a gyerekünk. Este pedig fáradtan megjön életünk párja, aki minden mással szeretne foglalkozni, legkevésbé a mi problémáinkkal, nyafogásunkkal, panaszáradatunkkal. Nem baj, azért mi próbálkozunk. Rázúdítjuk, méghozzá egy szuszra, azt a tengernyi feszültséget, csalódottságot, fáradtságot, ami összegyűlt bennünk. Több, de inkább kevesebb sikerrel. Valljuk be, gyermekünk apját legtöbbször nem igazán arra huzalozták be, hogy a mi sirámainkat hallgassa, és együtt érzően támogasson minket. Időnként mintha nem is nagyon értené, miről beszélünk.
Aztán ott vannak a saját és a párunk idősebb és fiatalabb nőrokonai. Szerencsés lehet az az anya, aki valódi lelki támogatóra, figyelmes, együtt érző hallgatóságra lel bennük. A való világban ez nem mindig működik így. Tisztelet a kivételnek. Gyakoribb, hogy kioktatásban, bezzegezésben, okoskodásban, megmondásban van részünk. Ezért aztán hamar a torkunkon akad a szó, még mielőtt belekezdenénk a panaszáradatunkba. Inkább megtartjuk magunknak.
A még gyermektelen barátnőink jó hallgatóság lehetnek. Figyelnek ránk, meghallgatnak, jelen vannak. Egy darabig. Könnyen lehet, hogy egy idő után elunják, megelégelik, hogy mi csak a gyerekről tudunk beszélni. Meg a szoptatásról, a gátsebről, a pelus tartalmáról, a tejszaporítókról. Szépen lassan kikopnak ezek a látogatások és telefonhívások is.
Mi magunk pedig egyre magányosabbá válunk. Gyűlik bennünk a feszültség, és nem tudjuk kivel megosztani. Azt vesszük észre, hogy egyre sötétebb gondolataink támadnak, és ezek nem ritkán gyerekünkkel kapcsolatosak. Annyira megrémülünk, hogy kezdetben még magunk előtt is titkolni próbáljuk ezeket. Kifelé, a külvilág felé még igyekszünk megőrizni az elégedett kismama képét. És ahogy magunkat egyre rosszabbul érezzük, annál kétségbeesettebben próbáljuk fenntartani a látszatot. Számomra meglepő tapasztalás volt az, amikor sorstársakként kisbabás, kisgyerekes anyukák öltötték magukra ezt az álarcot. Egymással szemben.
A lényeg, hogy felvesszük az álarcot és játsszuk ezt a színjátékot. Csak azért, nehogy kevesebbnek látszódjunk, nehogy lemaradjunk a nagy versenyben, nehogy elbukjunk mások előtt. Csak azért, mert azt hisszük, hogy a külvilág ezek alapján ítél meg és tart jó vagy rossz anyának minket. Jó, hogy ezt hisszük, mert ez sokszor így is van. Van, hogy a külvilág árgus szemekkel azt lesi, hogy eléggé pocsék-e már a helyzetünk és eléggé vacakul érezzük-e már magunkat. Sajnos kis országunkban gyakran ezzel szembesülünk: a másik attól érzi jobban magát, ha mi kutyául vagyunk, és ha ő maga van éppen így, akkor ezt kívánja nekünk is. Tisztelet a kivételnek.
Egyébként meg ki a csoda nem tesz magasról a külvilágra, meg a mások kéretlen véleményére, még ha az egy ugyanolyan kisbabás anyáé is, mint mi magunk? És aki még talán nálunk is pocsékabb anyának tartja magát, különben nem érezné szükségét annak, hogy ilyen külső megerősítésekre vadásszon. Az álarcot viselő, a látszatot mindenáron fenntartani igyekvő emberektől, anyatársaktól ne várjunk őszinte támogatást.
Mégis azt hiszem, legfőbb ideje annak, hogy –legalább mi, anyák, egymás között- felvállaljuk nyűgjeinket, fájdalmainkat, félelmeinket, indulatainkat, minden negatív érzésünket. Aki tagadja ezek létezését, az vagy egy mázlista vagy egészen egyszerűen nem mond igazat. Ha valakinek volt már olyan élménye, hogy milyen az, amikor anyák összedugják a fejüket és egymás között őszintén kiöntik a lelküket, vagyis kiborítják a bilit, az nagy-nagy ajándékkal lett gazdagabb. Meg egy újjászületéssel felérő megkönnyebbüléssel.
Hiszen azok véleményét fogadjuk el leginkább, szívünk szerint azokra hallgatunk, és azoktól kaphatjuk a legtöbbet, akik a sorstársaink, akik hasonló cipőben járnak, mint mi magunk. De csak akkor lehetünk egymás segítségére, ha őszintén felvállaljuk önmagukat és feltételek nélkül elfogadjuk a másikat.
Igen, én is küzdöttem például az éjszakákkal. Annak idején az első gyerekemet volt, hogy éjjelente én is hagytam sírni, ezért aztán át is aludta hamar az éjszakát. Hívott, én nem jöttem, ezért megoldotta egyedül. Nem vagyok rá büszke, de akkor ennyire futotta belőlem, a tudásomból, a tapasztalataimból, az erőforrásaimból meg az otthonról hozott, akkor még általam kőbe vésettnek hitt szokásokból és elvárásokból. A három kisebbet viszont már nem hagytam sírni, így aztán velük összesen majdnem három éven át éjszakáztam is. Nem volt könnyű, de túléltem. Sőt! Sokkal többet nyertem ezzel a hozzáállással, mint amennyit a fáradtság meg a kimerültség kivett belőlem.
És beszélek róla, mert tudom, hogy másnak fontos lehet, hogy azt érezze, nincs egyedül a problémájával. Más is kínlódik, parázik, bénázik időnként, vagy tesz olyan dolgokat, amire egyáltalán nem büszke, vagy amit később esetleg megbán. Más is tépelődik, időnként tele van kétségekkel, kérdésekkel és lelkifurdalással. És az anyaság másnak sem diadalmenet, kéjutazás vagy lottóötös.
Sorolhatnám a példákat vég nélkül. A lényeg az, hogy felismerjük: ha mi, anyák egymásra sem számíthatunk, akkor vajon kire? Ki teszi könnyebbé a helyzetünket, az életünket, ha nem mi magunk? Ki a felelős a mi jóllétünkért? A férjünk? A gyerekünk? Az anyósunk? A barátnőnk? Szerintem már mindenki megválaszolta magának ezt a kérdést.
Mindegy, hogy a büszkeségünk, a félelmeink, a bizonytalanságunk vetette korábban fel velünk az álarcunkat, azért próbáljuk meg letenni. Ha sikerül kibújni belőle, olyan emberekre, olyan közösségre lelhetünk, akikkel jó együtt lenni, akikkel felszabadító érzés kiborítani a bilit.
Hát akkor rajta!
Borítsuk ki együtt!
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu