Ha a gyerekünk türelmetlen, nem tud várni, mindent azonnal akar…
Egyre gyakrabban keresnek meg családok azzal a problémával, hogy nagyobbacska, három-négy-öt éves gyerekük türelmetlen, azonnal akar mindent, nem tud várni. És ha mégis várnia kell, mire az anya vagy az apa „ugrik”, akkor ő nyafog, jelenetet rendez, hisztizik. A másik gyakran említett jelenség és panasz pedig az, amikor a szülő nem tudja a saját, alapvető igényeit és szükségleteit kielégíteni (kimenni a vécére, meginni egy pohár vizet, bekapni pár falatot vagy végigmondani egy mondatot). Az ennél „extrább” igényekről nem is beszélve (zuhanyozni, elintézni egy telefont, végigenni egy ebédet stb.).
Ha egy picit tüzetesebben megvizsgáljuk a baba-mama kapcsolat fejlődését, akkor fontos felismeréseket tehetünk. Az érzékeny, babájához zömében jól illeszkedő anya arról ismerszik meg, hogy a csecsemő jelzéseit, igényeit megfelelően észleli, felismeri, azokat legtöbbször jól értelmezi, majd a baba fejlettségének és a helyzetnek megfelelően reagál, éppen a megfelelő időben. Ha pedig kisiklás történik ebben a folyamatban, ha kis hiba csúszik be, akkor az anya ezt hamar észreveszi, korrigálja, babája lelkiállapotát pedig megfelelően szabályozza. Vagyis megnyugtatja őt és segít neki „kijönni” ebből a helyzetből.
A kulcs valahol itt keresendő, a „megfelelő időben” körül. Amíg kicsi a babánk, válaszunk, reakcióink igényei, szükségletei kielégítésére szinte még azonnaliak. És ahogy telik az idő, ez az időtartam, a várakoztatás, mire igényeit kielégítjük, egyre hosszabb. Ez pedig egy ösztönös működésmód a részünkről.
Ahogy kapcsolatunk fejlődik, ahogy egyre jobban meg- és kiismerjük egymást, ahogy összehangolódunk, ösztönösen érezzük és úgy is alakítjuk, hogy gyermekünk szükségleteire mindig egy picivel később reagálunk. Ezzel pedig pontosan annyi frusztrációt keltünk benne, amennyit ő már éppen el tud viselni. De semmivel se többet. Ő pedig szépen lassan, hónapok, de inkább évek alatt megtanulja ezekben a még éppen viselhető mértékű frusztrációt okozó helyzetekben „szabályozni” önmagát, anélkül, hogy „kiborulna” vagy a mi állandó segítségünket, nyugtatásunkat igényelné.
Ehhez viszont az kell, hogy korábban kapcsolódásaink jelentős részében megtapasztalhassa azt, hogy igényei kiszámítható és megbízható módon általunk kielégítésre kerülnek. Az így kialakult bizalom teszi lehetővé a számára azt, hogy egyre hosszabb és hosszabb ideig legyen képes várakozni arra, hogy mi jövünk, és segítünk rajta.
Vegyünk egy egyszerű példát, az etetést. Újszülöttként, fiatal csecsemőként éhes babánk gyakorlatilag nem tud várni. Ha szinte azonnal nem kezdjük el etetni őt, éktelen sírásba kezd, mely állapotából legtöbbször az etetés megkezdése és egyre jóllakottabb állapota hozza ki őt. De ahogy ő és a kapcsolatunk is fejlődik, egyre hosszabb ideig képes várni arra, hogy újra átélhesse a jóllakottság érzését. Persze itt is csak percekről beszélünk, de mégis egyre hosszabb várakozás okozta frusztrációval képes megbirkózni ezen idő alatt.
De ez nem csak az etetési helyzetekre érvényes, hanem sok más szituációban is. Ezzel párhuzamosan viszont zajlik, fejlődik még valami. Ahogy a gyerekünk egyre nagyobb és egyre tovább képes várni arra, hogy vágyai, igényei kielégülést nyerjenek, ezzel egy időben megtapasztal egy sor olyan szituációt, amikor éppen azért kell picit várnia, mert mi valami mást csinálunk, és nem tudunk azonnal ugrani és ott lenni. Például zuhanyozunk, öltözködünk, telefonon beszélünk, vagy éppen csak kiszaladunk a mosdóba, esetleg megisszuk a kávénkat.
Fontos tudnunk azt, hogy gyerekünk személyiségének fejlődése szempontjából lényeges is, hogy ilyen tapasztalatokat szerezzen. Valami olyasmit, hogy a másik embernek is vannak bizonyos szándékai, szükségletei, amelyek nem feltétlenül egyeznek az övéivel. Hosszú hónapok és évek ilyen élményei hatására alakul ki benne az a képesség, hogy tudjon a másik ember fejével gondolkodni, az ő gondolataiban „olvasni”. Szándékait felismerni, igényeit a sajátjaitól elkülöníteni és azokat tiszteletben tartani, elfogadni. És kivárni, hogy majd ő maga is sorra kerüljön. Megbirkózni azzal az érzéssel, hogy nem mindig ő az első vagy az egyetlen.
Érthető módon ez akkor működhet jól, ha a kezdetek kezdetén rendre átélhette azt az élményt, ezzel együtt pedig kialakíthatta magában azt a bizalmat, hogy a saját vágyai kielégítésre kerülnek, még akkor is, ha egyre hosszabb és hosszabb várakozás után történik meg mindez. Ahogyan írtam, ezt a csodás összeszokást, összeilleszkedést ösztönösen hozzuk létre. Egészen addig, amíg szorongó, önmagunkban bizonytalan, vagy maximalista és mindenáron a tökéletességre törekvő, a külső és belső elvárásoknak megfelelni vágyó anyai működésünk ezt felül nem írja.
Mindezek hatására ugyanis könnyen eljuthatunk oda, hogy jóformán semmilyen helyzetben nem akarjuk/merjük a gyerekünket megvárakoztatni még három, négy vagy akár öt évesen sem. És nem merünk nemet mondani sem. Hanem pattanunk, eldobunk mindent a kezünkből, félbehagyjuk, amit épp csináltunk, és megyünk, hogy gyerekünk igényeit mielőbb kielégítsük. Mert ő nem várhat. És valóban: tényleg nem tud várni. Ahogyan nem képes a másik ember, jelen esetben az anya szükségleteit figyelembe venni, az ő helyzetébe magát egyre jobban beleképzelni, igényeit tiszteletben tartani.
Fontos, hogy kellően odaszentelődő, megfelelően reagáló, testi és lelki értelemben egyaránt jelen lévő anyák legyünk. De fontos tudnunk és látnunk azt is, hogy ez az odaszentelődés és anyai reakcióink gyerekünk és a kapcsolatunk fejlődésével együtt változnak. Kell is, hogy változzanak. Ennek felismeréséhez és szem előtt tartásához viszont az szükséges, hogy elegendő, kellő mértékben fejlett intuícióval, beleérző képességgel rendelkezzünk.
Ez viszont nem működhet megfelelő anyai önreflexió, vagyis rendszeres önvizsgálat nélkül: vajon képesek vagyunk-e anyai önmagunkra kívülről rálátni? Magunkról, mint anyáról felelősen, reálisan gondolkodni és véleményt alkotni? Önmagunkat kellően magabiztos, elegendő tudással felvértezett szülőként fel- és elismerni?
Ha igen, akkor mindez sokkal könnyebben megy majd. Ha nem, vagy nem mindig, akkor sincs okunk elkeseredni. Kérhetünk segítséget és dolgozhatunk rajta, hogy ez jól menjen.
Sosem késő elkezdeni.
Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként és szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu