„Hát milyen anya az ilyen…?”
Nem jó hallani ezt a kérdést, ugye? Én elég gyakran hallom. Nem másoktól, mint maguktól az anyáktól. És ami ezt a mondatot megelőzi, sokszor az is hátborzongatóan ugyanúgy hangzik el: „Mit csináltam a gyerekemmel? Elrontottam mindent, biztosan helyrehozhatatlan kárt okoztam benne. Lehet, hogy mindent rosszul csináltam?” És végül: „Hát milyen anya az ilyen…?”
Azt gondolom, konzulensként a legfontosabb dolgom az, hogy ítélkezés és kritika nélkül meghallgassam és támogassam ezeket az anyákat. Kicsit levegyem róluk azt a terhet, amit cipelnek, közben pedig „megtartsam” őket. Hogy így tehermentesítve, az elfogadást érezve képesek legyenek arra, hogy megtalálják magukban a problémájuk megoldását és felfedezhessék magukat értékes nőként, feleségként, anyaként. Hogy más szemszögből nézhessenek a gyerekükre, magukra, az életükre és érezhessék azt, hogy amit kimondanak, az valóban könnyebbé válik, szinte megszelídül.
Sokat gondolkozom azon, hogy miért vagyunk ilyen hiperkritikusak, sőt olykor kegyetlenek önmagunkkal szemben anyaként? Miért érezzük úgy, hogy ha valami nem jól alakul, akkor ezzel helyrehozhatatlan károkat okozunk a gyerekünkben? Miért van az, hogy úgy érezzük, nagyon-nagyon könnyű anyaként megbuknunk? És ha anyaként megbukunk, miért érezzük gyakran úgy, hogy feleségként, nőként is megbuktunk?
Valóban a saját értékrendünk ilyen, mi tesszük magunknak ilyen magasra a lécet, vagy a külvilág olykor lehetetlen és teljesíthetetlen elvárásainak akarunk megfelelni?
Leírom azt, amit én az anyaság lényegéről gondolok. Biztosan lesz, aki másként gondolja, de talán lesz olyan is, akinek segít abban, hogy tisztábban lásson.
Ha mindenféle társadalmi elvárást és sztereotípiát lehámozunk róla, az anyaság szerintem alapvetően nem más, mint egy vállalásunk életünk sok egyéb vállalása közül. Ahogy vállalás lehet például az is, ha valaki apácának áll. Vagy ha betegek, haldoklók ápolására teszi fel az életét. Vagy ha valaki gyerekeket szeretne tanítani. Mindegyik egy hivatás. Egy „elhivatás”. Szerintem az anyaság is egy ilyen elhivatás. Persze az egyik legfajsúlyosabb és legfelelősségteljesebb valamennyi közül. És igen, van, aki úgy érzi, hogy nem eléggé elhivatott, ezért nem vállal gyereket. Aminek persze számtalan oka lehet, de mindenkinek joga van a szívére hallgatva dönteni élete nagy kérdéseiben.
Viszont az anyaság egész életünket meghatározó, visszavonhatatlan vállalás. Ha belevágunk, nem szállhatunk ki belőle soha. Nem olyan, mint egy iskola, ami ha nem tetszik, vagy időközben rájövünk, hogy mást akarunk csinálni, máshoz lenne kedvünk, akkor abbahagyjuk. És belekezdünk valami egészen másba. És nem is olyan, mint például egy munkahely, ahol ha rosszul érezzük magunkat, vagy hülye a főnökünk, akkor felmondhatunk és továbbállhatunk mindenféle felelősség nélkül. Van, hogy egy párkapcsolatot vagy házasságot is megszakítunk, felbontunk, ha nem tudunk benne élni tovább. De a gyerekünktől nem válhatunk el.
Mondhatjuk azt, hogy az anyaságot és a gyerekünket bizony megnyertük egy életre. Nem gondolhatjuk meg magunkat, nem szállhatunk ki, nem adhatjuk vissza a diplománkat és nem is mondhatunk fel, ha épp nem tetszik. Ráadásul úgy nyerjük meg, hogy fogalmunk sincs, mibe fogunk belecsöppenni. Nem tudhatjuk előre, hogy mit vállalunk vele. Az utunkat és célt, a végeredményt meg aztán végképp nem látjuk. Minden csak menet közben kezd körvonalazódni. És sokszor megrettenünk attól, amilyen helyzetbe éppen kerülünk. Amikor anélkül kell felelősségteljes döntést hoznunk, hogy elegendő információ állna a rendelkezésünkre vagy elegendő idő a mérlegelésre. Miért vállaljuk be akkor mégis?
Azt hiszem, valahol mindannyiunkban él az a vágy, hogy egy kis nyomot hagyjunk magunk után a világban. Egy lenyomatot arról, hogy mi is éltünk. Felfoghatjuk úgy is, hogy ezt a lehetőséget egyszerű földi halandóként talán a gyerekünkkel kapjuk meg. És mivel emberléptékben gondolkozunk, talán rendben is van ez így.
És akkor hagyhatunk markáns lenyomatot, ha nem úgy tekintünk a gyerekünkre, mint akinek feladata, funkciója van velünk kapcsolatban. Aki nem azért jön, hogy mi kiteljesíthessük magunkat és beteljesíthessük vágyainkat. Hanem egyszerűen úgy tudunk rátekinteni, mint akiben rengeteg lehetőség rejlik és a mi dolgunk abban segíteni neki, hogy ezeket a lehető legjobban kibontakoztathassa.
És igen, sokszor előfordul majd, hogy hibázunk. Az is lehet, hogy előre eltervezzük, milyen anyák leszünk majd és hogyan fogjuk nevelni a gyerekünket. Pedig még azt sem tudjuk, hogy milyen gyereket kapunk és mi magunk hogyan reagálunk majd rá. Ilyenkor könnyebben előfordulhat az, hogy nem tudunk megfelelően illeszkedni hozzá, hiszen mást kaptunk, mint amire előre készültünk. Vagy esetleg azért nem tudunk elég jól illeszkedni hozzá, mert annyira más ő, mint amilyenek mi vagyunk. Vagy éppen azért nem, mert pont olyan nehéz természetű, mint mi magunk is vagyunk. Sokféle élethelyzetben sokféle illeszkedési probléma, hiba mutatkozhat.
Jó, ha tudjuk azt is, hogy ezeket a hibákat, elcsúszásokat ki lehet javítani. Talán sosem késő. De minél előbb hozzáfogunk, annál könnyebb dolgunk lesz. A gyerekünk van annyira rugalmas, elfogadó, bízik bennünk annyira és van benne annyi lehetőség, hogy jóvátehetjük, amit esetleg elrontottunk vagy eddig nem csináltunk elég jól. Ha magunkba tudunk nézni, megvizsgáljuk és megértjük, mit és miért tettünk úgy, ahogy, nagyot léphetünk előre. Ha felismerjük a hibáinkat, ha meg tudunk bocsátani magunknak és sikerül változtatnunk, bűntudat nélkül nézhetünk a gyerekünkre. Ha pedig magunkkal tudjuk vinni a múltunk leckéit és tanulságait, tudatosan, tiszta lapként élhetjük meg a jelent, és reménnyel nézhetünk a jövőbe.
És ha nem tulajdonítunk magunknak anyaként nagyobb jelentőséget, ha nem veszünk magunkra több felelősséget, mint amennyit szükséges, nem csak lelkifurdalás nélkül nézhetünk a gyerekünkre, hanem gyönyörködni is tudunk majd abban, amit látunk.
Szeretném hinni, hogy mindannyian eljuthatunk ide.
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu
