Magamraismerő

Csalódott vagy. Nem erre számítottál. Nem mondta senki, hogy időnként a két perc alatt legurított reggeli kávé vagy az öt perces villámzuhanyzás jelenti majd kisbabás napjaid fénypontját. Nem mondta senki, hogy szinte semmi időd nem marad magadra. Hogy számodra is megdöbbentő módon egyik pillanatról a másikra képes leszel kifordulni önmagadból. Hogy rá sem fogsz ismerni a párodra. Sőt korábbi önmagadra se. Se kívül, se belül. 

Valóban nem mondta senki? Vagy talán mondta, de te eleresztetted a füled mellett? Mert azt hitted, veled ez úgysem történhet meg. Te ennél jobban fogod csinálni, hiszen eddig is olyan jól ment minden. Tetted a dolgodat, ahogyan csak tőled telt. Most pedig semmi másra nem vágysz, mint hogy gyereked legyen.

És ez minden akadékoskodó hangot elhallgattatott a közeledben.

Lehet, hogy a babavárás kimerült a babakelengye gondos beszerzésében, a kötelező védőnői és terhesgondozói látogatásokban, színes magazinokból és baba-mamás weblapokból való tapasztalatgyűjtésben, babás fotók nézegetésében és anyaságról szóló, megható idézetek olvasgatásában.

És talán kivételezett helyzeted maradéktalan kiélvezésében.

Hiszen mikor volt olyan, hogy minden figyelem rád irányult? Amikor te voltál a középpontban és mindenki a tenyerén hordozott? Amikor non-stop a kedvedben akartak járni? Talán akkor, amikor te magad voltál kisbaba.

Nem csoda, ha az ember igyekszik kiélvezni ennek a valóban áldott állapotnak minden pillanatát, minden kényeztetést, minden odafigyelést. És nincs is ezzel semmi baj.

Más kérdés, hogy vajon neked szól-e az odafigyelés vagy a benned fejlődő babának? Mert alighogy megszületik, a külvilág fókusza rólad a babára kerül. És ott is marad.

Ebből az áldott állapotból egy szempillantás alatt légüres térben találod magad. Könnyen lehet, hogy ürességet érzel a testedben, hiszen elvált tőled kis társbérlőd. Ürességet érezhetsz a lelkedben is, amint rád köszönt a könnyfakasztó baby blues.

És ebben a légüresnek érzett térben próbálsz az öledbe pottyant kis ismeretlennel zöldágra vergődni. Amikor magad is támaszra, segítségre, megerősítésre vágysz, akkor kell egy többismeretlenes helyzetben helytállnod.

Amikor szeretnéd végiggondolni, magadban újra átélni, mással megosztani a még oly friss élményeket, elengedni a fantáziált és elfogadni a világra hozott gyereket, ehelyett egy kalandtúra résztvevőjeként kezdesz bele minden egyes napba. Egy idő után már valóban úgy érzed, hogy a túlélésért küzdesz. Csak túl lenni az adott napon. Hátha a következő egy kicsivel jobb lesz.

Így kerülsz bele egy végtelenített nap véget nem érő monoton körforgásába. Pedig ha tudnád, hogy ezt a körforgást és monotóniát meg lehet akasztani. Sőt, elejét is lehet venni.

Fel lehet minderre készülni?

Ma már azt hiszem, hogy igen, egészen jól fel lehet. Ha a várandósság idilli boldogságában túllátunk a pillanatnyi csodán. Ha tudatosan arra készülünk, hogy aktív szereplői és alakítói leszünk ennek a történetnek. Nem pedig passzív elszenvedői.

Például a maratoni futásra sem akkor kezdjük el a felkészülést, amikor befizetjük a nevezési díjat. Ha mégis, akkor jó eséllyel végigszenvedjük
az egész távot, sok-sok holtponttal, akár  rosszullétekkel. És végletekig kimerülten érünk be a célba. Ha beérünk egyáltalán.

Innen aztán hosszú időt vesz majd igénybe, míg magunkra találunk újra, és könnyen lehet, hogy kudarcként éljük meg, sőt kicsit elmegy a kedvünk még a futástól is.

A maratonra évekkel korábban elkezdjük a felkészülést. Nem csak azzal, hogy futni kezdünk, hanem azzal is, hogy igyekszünk minél többet megtudni a futás elméletéről és gyakorlatáról, és persze rendszeresen űzzük is mindezt.

Közben pedig egyre többet tudunk meg magunkról. A határainkról, a képességeinkről, a türelmünkről, a kitartásunkról. Arról, hogy mennyit bírunk, és hol fáj, ha keveset edzünk vagy ha éppen túlhajtjuk magunkat. Mennyire tudunk vigyázni magunkra, és hagyjuk pihenni, töltődni testünket-lelkünket, ha elfáradtunk. Hogy aztán újult erővel húzzuk fel megint a futócipőt.

A verseny előtt pedig pontosan végrehajtjuk az edzéstervet, mert tudjuk, így érünk be a legnagyobb biztonsággal, a legjobb teljesítménnyel és idővel, igazi örömfutással a célba. Különösebb szenvedés, holtpontok és sérülés nélkül. Mert ez lehetséges.

Talán nincs ez másként akkor sem, amikor kisbabánkat várjuk. Ha időben elkezdjük a felkészülést, ha megismerjük a képességeinket és határainkat, ha odafigyelünk testünkre-lelkünkre és végigcsináljuk az edzéstervet, nagy eséllyel igazi örömfutásban lehet részünk.