Magamraismerő

Én a magam részéről nagyon egyet tudok érteni Vekerdy Tamás „klasszikusával”, miszerint a gyerekek-természetesen csak képletesen-képesek kiszívni a vérünket és lerágni a húst a csontjainkról. Tisztelet a kivételnek. De továbbmegyek: nem csak képletesen, szellemi-lelki értelemben, hanem még testileg is, amikor az ember lánya a napi rutin és az egy vagy több gyermek mellett olykor enni is elfelejt. Vagy futtában bekap pár falatot. Egész nap meg nem áll, sőt olykor éjszaka se nagyon. Én most mégis inkább a lelki-szellemi vérszívásról, húslerágásról beszélnék, mert ezt a hiányállapotot nehezebb rendezni. Nem oldható meg néhány falat futtában történő bekapásával vagy egy-két lopott órányi alvással.

Persze gyermeke és anyukája válogatja. Szerencsésebbek azok, akiket békés természetű kis angyallal áldott meg a sors, de gyanítom, hogy többen vagyunk a másik csapatban. Ha pedig két, három vagy még annál is több gyerekünk van, akik ráadásul kis korkülönbséggel követik egymást, szinte garantált a vérszívós-húslerágós horror a családban.

Nem elég, hogy a gyerekvállalással egy csomó élményről, kalandról, élvezetről mondunk le, igényeinket háttérbe szorítjuk, mindemellett oly módon gondoskodunk egy másik emberről, akit igazából még alig ismerünk, mint soha azelőtt vagy később bármikor. És ezt önként, dalolva tesszük. Na jó, majdnem mindig így. Igen, amikor gyerekünk születik, annyi mindent teszünk meg érte fizikailag és lelkileg egyaránt, annyi mindenről mondunk le simán, zokszó nélkül, hogy utólag végiggondolva magunk is meglepődünk. Bizony, az anyaság ebben az értelemben egyfajta megváltozott elmeállapotnak felel meg. Ha valaki megkérne minket, hogy tegyük meg mindezeket, mondjuk a szomszédunkért vagy egy ismerősünkért, valószínűleg elmeháborodottnak tartanánk az illetőt, és azzal a lendülettel küldenénk el melegebb éghajlatra.

És ez mégis így van jól. Ahhoz, hogy gyerekünk jó eséllyel induljon neki az életnek, és később is életképes legyen, erre van szükség. Ha nem így működnénk mi, szülők, gyerekünknek kicsi esélye lenne akár csak az életben maradásra is. Ma azt gondoljuk, hogy az embergyerek eleve koraszülötten, bizonyos értelemben önálló életre képtelenül jön a világra. Ha önálló mozgásra, táplálkozásra képesen, érettebben születne meg, mint például az állatgyerekek jó része, akkora lenne, hogy egészen egyszerűen nem férne ki a szülőcsatornán. Hiszen ezt az állapotát majd egy-másfél éves korára éri el egy kisgyerek.

A problémát a természet úgy oldotta meg, hogy a megszületett éretlen embergyereket az anyja (meg az apja) gondoskodására bízta, tegyen meg ő mindent, míg csemetéje önálló életre képes nem lesz. A szülő pedig akkor tudja mindezt megtenni, ha a maga igényeit erősen lefaragja, a maradékot meg háttérbe szorítja. Kis parazitánk pedig belőlünk tankol. Testileg és lelkileg, persze. A szemünk láttára válik életenergiá(nk)tól túlbuzgó kisgyerekké, mi pedig gyönyörködünk benne. Ennek az imádni való sejttömegnek bizony minden egyes alkotórészéhez mi adtuk az energiát!
De ne csak őt lássuk, hanem életünk párját is, és ami legalább ilyen fontos: időnként pillantsunk bele a tükörbe is. Gyönyörködünk abban, amit látunk?

Ha nem, az nem csoda. A sok-sok hónapnyi alvásmegvonás, a gyereksírás időnként tudatromboló hatása, az elhanyagolt táplálkozás és testmozgás, a zéró kreativitás, a háttérbe tolt párkapcsolat, a társas kapcsolatok ellaposodása stb. következtében testi és lelki izomzatunk könnyen sorvadásnak indul és a vérveszteség jeleit mutatjuk. És ha nem teszünk valamit, mondjuk nem hajtunk végre időről-időre vérátömlesztést magunkon vagy nem gyúrunk és tartjuk kondiban testi-lelki vázizom rendszerünket, könnyen zombianyává válhatunk. Olyanná, aki fásult rutinnal nyomja a hétköznapokat, időnként üveges tekintettel néz a gyerekére és hasonló hangon szól hozzá, miközben a háta közepébe kívánja. Vagy olyanná, aki sokszor már semmilyen hangon nem szól a gyerekhez, inkább rábízza őt valamelyik tévécsatornára, ő maga pedig a világhálón keres menedéket, vagy legalábbis egy kis pozitív megerősítést. Vagy éppen olyanná, aki minden piszlicsáré dolog miatt a pillanat töredéke alatt a plafonon van, nulla toleranciaszinttel süvít le mindenkit, időnként módszeres ámokfutást végrehajtva a családon. Végül pedig olyanná, aki már a tükörbe se mer belenézni.

Nem akarhatjuk ezt. Nem tehetjük meg ezt. Se a gyerekünkkel, se a párunkkal, de legfőképpen magunkkal nem. Mi vagyunk az összetartó erő, a méz, a ragasztó, a kályha, a fűszer.

Ha mi nem vagyunk jól, akkor semmi sincsen jól.

Talán nem is egy kisgyerek bevállalása és felnevelése az igazán nagy felelősség, hanem önmagunk nőként, anyaként való bevállalása, felnevelése és karbantartása.

Előbb a tyúk, utána a tojás.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu