Puzzle
Az elmúlt időszakban a puzzle mindent vitt. Vitán felül. Dobozos vagy lap-kirakó, állatos, rajzfilmes vagy éppen autós, bármilyen jöhet. Reggel és este, egyedül vagy valaki mással. Rakja az oviban, ahol délután meg kell várnunk, amíg az utolsó darabig ki nem rakja. Mert ha már elkezdte, csak nem fogja félbehagyni.
Szinte még haza sem értünk, és folytatja otthon egy másikkal. A harmincöt darabosból hipp-hopp kiöregedett, így előkerültek a hatvan plusszos kirakók. És ha már ezek előkerültek, akkor nem maradhattak a szekrény mélyén az ötszázas példányok sem. Na jó, ezeket nem ő rakja, hanem az időközben puzzle-nosztalgiában lubickoló nagylány. Meg én. Meg a tesók. Aztán persze időnként szükséges, hogy az apjuk is besegítsen.
Mert a puzzle-láz fertőző. Úgy tűnik, a nosztalgia nem kíméli a családot, az ovis nyavalyákkal együtt ez is járványszerűen söpör végig mindannyiunkon. Egyben láthatatlanul lelassít, lecsendesít és összehoz minket. Adventi ajándék. De nosztalgia van más területen is. Eljött az idő, amikor megint mindenhonnan kirakós-darabok kerülnek elő.
A legós ládából, a szőnyeg meg az ágy alól, a babák kosarából, az asztalterítő takarásából, a szennyestartóból és a teraszról.
Sőt még az ereszcsatornából is.