Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Van, hogy a babasírás az agyunkig hatol


Órákig tartó, szünet nélküli babasírás. Semmihez sem hasonlítható, szorongató, gyomorszorító érzés bennünk. Miért sír? Miért nem tudunk segíteni rajta? Mindent megpróbáltunk, mégsem nyugszik meg. Félünk attól, hogy újra kezdődik, és megint nem fogjuk tudni megnyugtatni. Alig várjuk, hogy végre hazaérjen a párunk. Kimozdulni nem merünk, otthon szorongásban élünk.

Bár a sírósság, a sírás mást és mást jelenthet mindannyiunknak, valamilyen formában mégis ez az első élethetek egyik legmeghatározóbb élménye sok kisbabás szülő számára. Tudjuk, hogy a babasírásnak fontos szerepe van gyerekünk túlélésében, tudatni, jelezni akar a számunkra valamit.

De amikor még nagyon újak vagyunk egymásnak, időbe telik megtanulnunk érzelmezni a sírásait, az egyes sírásminőségeit. És igen, van olyan, hogy nem értjük, vagy nem értjük elsőre. Sem másodikra. És lehet, hogy félreértelmezzük, mit akar tudatni velünk. De próbálkozunk és mindent megteszünk, hogy megnyugtassuk őt. Aztán ahogy telik az idő, ahogy figyeljük, érzékeljük, érezzük, tanuljuk őt és egymást, ahogy egymásra hangolódunk, egyre jobban megy majd ez az értelmezés.

Sokan sokfélék vagyunk. Van, aki felkészültségénél, temperamentumánál, belső erőforrásainál, külső támogatottságánál fogva könnyebben viseli a sok-sok átsírt órát és napot. Nyugodt tud maradni, és babájára hangolódva igyekszik a segítségére lenni. De van, akinek számtalan különböző oknál fogva ez nehezebben megy, és könnyen indulatba jön a babája sírását hallgatva. És indulatai megakadályozzák abban, hogy higgadtan értelmezni tudja csecsemője jelzéseit.

Előfordulhat az, hogy elérünk egy pontra, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább a végtelennek tűnő sírást. Úgy érezzük, nem bírjuk hallgatni tovább. Mintha az agyunkig hatolna. Áthatolhatatlan, lebonthatatlan akadályként tornyosul előttünk. Vagy éppen lehúz, mint az örvény. Letesszük a babát a kiságyába és a tehetetlenségtől sírva, fülünket befogva menekülünk a lakás legtávolabbi pontjába. Az ő sírása és a magunk kudarca elől. Vagy belenyomjuk a párunk kezébe, csináljon vele, amit akar. Csak hallgattassa már el.

Szinte mindegy, mennyi segítséget és támogatást kapunk, a sírás nagyját biztosan mi kapjuk majd. És hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, könnyen lehet, hogy lesz, aki kimondva vagy kimondatlanul minket okol majd. Mi vagyunk az anyja, tudnunk kéne, mi a baja. És segítenünk kellene rajta. Bizony olykor még a férjünk is felrója nekünk, ha sír a gyerekünk, hogy miért nem vagyunk képesek megnyugtatni („mégiscsak te vagy az anyja…”). Még akkor is így lehet ez, ha tudva tudja, hogy éppen annyi szülői rutinunk van, mint neki. Semmivel se több.

Egyre fáradtabban, egyre elcsigázottabban próbálkozunk. De sokszor marad a félelem, hogy mikor zendít rá már megint, mikor kezdődik elölről. Mindegy, hogy nappal vagy éjszaka van. Sokszor órákon át, megállás nélkül. Amikor megint azzal szembesülünk, hogy tehetetlen, alkalmatlan anyák vagyunk. És szépen lassan az első hetek örökös félelmévé válik ez az élményünk.

Végül már az egész világunk a sírás körül forog. És nem csak hogy forog, mint a fullasztó örvény, de a feje tetejére is áll. Jöhetnek a gondolataink sorban: nem nekem való a gyerek, bárcsak lenne valahol máshol, csak ne itt! Betolakodónak érezzük, aki mintha nem is a miénk volna. És ha nem segít valaki, ha nem történik valami, úgy érezzük, össze fogunk omlani, meg fogunk bolondulni. Jöhet a gondolat, egy óvatlan pillanatban feltoluló indulat, hogy bántani fogjuk, kárt teszünk benne. A rettegés attól, hogy tényleg megtesszük. A gyötrő bűntudat, hogy ilyesmi eszünkbe juthatott. Nem merjük bevallani se magunknak, se másnak. Utáljuk magunkat miatta, de megbirkózni nem tudunk vele. És a kérdések megint: hol vagyok én? Hová tűnt a régi életem, hová tűntem én?

És mégis ott a maszk, az álarc kifelé. Mert hát mit is szólnának ahhoz mások, ha mi panaszkodnánk, kiöntenénk a lelkünket, beszélnénk az indulatainkról, a gyerekünk iránt érzett érzéseinkről?! Hogyan nyafoghatunk, hogyan érezhetjük pocsékul magunkat, amikor itt ez a gyönyörű gyerek?! Még nagyobb kudarcként élhetjük meg az anyaságunkat, ha olyanokat érzünk a gyerekünk iránt, vagy olyat teszünk (rákiabálunk, betesszük a kiságyba és magára hagyjuk), ami nem fér bele az odaadó, odaszentelődő, tökéletes anya ideáljába. Hiszen saját alkalmatlanságunk megnyilvánulása és bizonyítéka is lehet egyben a véget nem érő babasírás.

Boldognak kellene lennünk, de mi szenvedünk. Rossz anyának tartjuk magunkat, mégis fenntartjuk kifelé a látszatot. Jöhet anyukánk, anyósunk, a védőnő és főleg a bezzegező sorstársak. Tudnunk kell, hogy ne azoktól a sorstársainktól várjunk segítséget vagy támogatást, akik a látszatot mindenáron fenn akarják tartani.

Nem könnyen fogadható el, de megérthető, hogyan és miért juthatunk el anyaként odáig, hogy rémes dolgokat gondoljunk a gyerekünkről. Tudnunk kell azt, ha a nap jelentős részében egyedül vagyunk egy sírós kisbabával otthon, fokozottan ki vagyunk téve a gyerekben kárt tevő gondolatoknak. Eljöhet az a végső pont, amikor egyetlen dolog hajt minket: elhallgattatni a síró kisbabát. Aztán sokszor csak egy hajszál választ el attól, hogyan lehet a kétségbeesett dühből erőszakos indulat.

Tudnunk kell azt is, hogy az indulat, a tehetetlen düh, a menekülhetnék normális emberi reakció egy napok-hetek óta órákon át síró csecsemő mellett. Ahogy azzal is jó tisztában lennünk, hogy sokszor fogunk elítélő minősítéseket és kritizáló véleményeket kapni segítség, támogatás és együttérzés helyett („anya vagy, nem viselkedhetsz így; hogyan érezhetsz így a gyereked iránt; nem engedheted meg ezt magadnak”). Pedig olykor súlyos krízishelyzetben vagyunk, mégsem illendő az árnyoldalról beszélni.

Ezt a végső pontot kell megelőznünk, de legalább időben felismernünk és megszakítani, elvágni egy pillanat alatt. A kétségbeesett dühöt muszáj megállítani!

Kérj hát segítséget!

Ha van veled valaki, add át a kicsit neki és hagyd magukra őket! Menj ki a szabadba, ha teheted! Ha egyedül vagytok, de hívható segítség, azonnal kérd meg, hogy jöjjön! Amíg meg nem érkezik, próbáld meg kiadni dühödet: tedd babádat a kiságyába, menj a tőle legtávolabbi helyiségbe és kiabálj! Vágj földhöz valamit, püfölj ököllel egy párnát, tépj szét egy papírt, csapj be egy ajtót, tombold ki magad! Add ki a dühöd! (további segítség: http://www.ogyei.hu/upload/files/Sose%20r%C3%A1zd%20a%20kisbab%C3%A1dat%20sz%C3%B3r%C3%B3lap.pdf )

De ne vezesd le senki máson! Se a párodon, se anyukádon, se a nagyobb gyerekeden, se a kicsin.

És tudnunk kell azt is, ha felgöngyölítjük, megkeressük, honnan erednek ellenséges érzelmeink, hol gyökereznek ijesztő indulataink, könnyebben leszünk képesek kezelni és megállítani dühünket.

Ne félj szakember segítségét kérni!

Életbevágóan fontos lehet.

 

 

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu