A bizalom nem veszik el
Az utóbbi időben meglepő dolgokat művel.
Jön, bújik, megölel, majd nagyot belém mar, megcsíp, erővel megszorít. És közben édesen mosolyog. Szándékosan fájdalmat akar okozni, nem is kétséges.
Elsőre meglepőnek tűnhet, hiszen eddig olyan bújós, puhán simogató, ölelős gyerek volt.
Másodjára viszont már nem is tűnik olyan meglepőnek.
Pedig mondhatnám, hogy milyen agresszív lett ez a gyerek. Nem is tudom, hol ragadt rá, amikor itthon nem tapasztalhat ilyet. De ez nem is „igazi” agresszió. Hiszen mosolyog, épp csak annyira csíp meg, hogy eléggé fájjon, és közben figyel. Nincs benne semmi indulat, semmi harag vagy frusztráció. Mosolyog.
Gondolhatnék arra is, hogy talán így akar „büntetni” azért, mert mostanában úgy alakult, hogy többet bíztam másra és kevesebbet volt velem. De nem gondolok erre. Az együtt töltött időben minden vegyértékével rám figyel, és tankol belőlem. Amennyit csak bír.
Aztán eszembe juthatna valami olyasmi is, hogy a határait feszegeti, a kereteket próbálgatja, a szabályokat teszteli. Figyeli, hogy meddig mehet el, és én mit szólok ehhez. Mennyire figyelek rá, mennyire vagyok következetes, mennyire számíthat rám és a helyzetek kiszámíthatósága adta biztonságra.
Számtalan gondolat, fantázia, elképzelés indulhat el és kaphat szárnyra ilyenkor egy szülőben. És bármelyik megállhatja a helyét egy ilyen helyzetben. Bennem mégis egyetlen gondolat motoszkál kis csipkelődőnk láttán.
Tudja, hogy fájdalmat okoz, pedig nem szeret fájdalmat okozni. Nem szokott bántani másokat. De velem most mégis megteszi. Talán mert muszáj megtudnia, muszáj a végére járnia, muszáj megerősítést kapnia arról, hogy én így is, ilyenkor is, ennek ellenére is szeretem, és a hibái ellenére sem hagyom cserben.
De ennél is sokkal fontosabb az, amit ebből megtanulhat. Nevezetesen azt, hogy a hibáival együtt is elfogadható, szerethető. És ha olykor meg is bánt másokat, ha hibázik, attól még a bizalom nem veszik el.
