Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Már nem a stégen, még nem a csónakban


Valahogy így érzem magam mostanában. És mivel én így érzem magam, látható és érezhető módon kicsit a családom is így érzi magát. Mert hát ugye én vagyok a ragasztó, a kályha, a fűszer, a cement. A gyerekeim pedig az indikátorok. Ha én billenek, akkor ők is billenni vagy legalábbis billegni fognak.

Mostani élethelyzetem a „már nem a stégen, még nem a csónakban” költői képpel írható le. Aki valaha lépett stégről csónakba, pláne csónakból csónakba, az szerintem pontosan tudja, miről beszélek. Egy amolyan szőnyegkirántós történetről. Ezt a szőnyeget most én húztam ki a lábam alól. Meg a gyerekem lábai alól is. Előre megfontolt szándékkal, de felelősen, átgondoltan, higgadtan, előre tekintve, célra tartva. Egy határozott mozdulattal.

Középkorú nőként férjestől, kamasz- és kisgyerekestől felkerekedni, fogni a cókmókot és jó néhány kilométerrel továbbállni, magyarul elköltözni, gyerekeknek új iskolát, magunknak új otthont, meg a mostani mellé újabb munkalehetőséget találni külső szemlélő számára nagy butaságnak (felelőtlenségnek, őrültségnek, vakmerőségnek) tűnhet. Szép (és saját) vidéki otthon, jól működő gyerekek, jó iskola, remek hivatások és munkahelyek, egészen jól kiegyensúlyozott család-karrier mérleg. És mégis. Vagy talán éppen ezért.

És a határozott mozdulat után jött el az az élethelyzet, amit egy család életében krízisnek hívnak. Ahogy a gyerekünk születése, közösségbe kerülése, a munkahely váltásunk krízishelyzet, úgy egy költözés, egy élettér váltás is krízis. Feladjuk a biztosat, a sajátot, a megszokottat, az ismert szagú, színű és ízű otthont az ismeretlenért. A bizonytalanért. A szokatlanért. A kitudjamégmilyenért. Borul a családi egyensúly, és ha sikeresen megküzdünk a krízisünkkel, mindannyian többek leszünk általa. Beáll családunk életében az újabb egyensúlyi állapot, a harmónia, de már egy fejlettebb, magasabb szinten. Mi magunk pedig megélhetjük azt, hogy ezt is megcsináltuk, erre is képesek vagyunk.

De mégis miért tesszük ezt? Nem vagyunk normálisak! Ahogy meghozzuk a döntést, onnantól fogva percenként feltesszük magunknak a kérdést újra meg újra, noha már korábban százszor meghánytuk-vetettük. Biztosan ezt akarom? Biztosan jól döntöttem? Nem fogom bánni? És megjelenik valahol mélyen, legbelül egy nehéz érzés. Fáj, fojtogat, szorongat.

A gyász. Nem is gondolnánk, milyen elmondhatatlanul nehéz.

De akkor mégis miért?

Mert ez visz minket előre. Ebben rejlik a változás, a fejlődés, az utunkon előbbre jutás lehetősége. A feladat, a kihívás, a küldetés, a magasabbra tett léc. És az izgalom, hogy meg fogom-e ugrani? Képes leszek-e rá? Több leszek-e általa? És az enyhe szorongás, hogy a gyerekekkel minden rendben lesz-e? Beilleszkednek vajon? És én?

Szétrobbantok egy otthont és létrehozok egy másikat. Elvágom a gyökereinket és az elkövetkezőkben a legtöbb energiám arra megy majd, hogy gyökeret eresszek én magam és legyökereztessem a palántáimat is.

Akik hihetetlen rugalmassággal ugranak fejest a kihívásokba. Én pedig egyre csak fonom azt a láthatatlan hálót, ami ebben az új helyzetben megtartja és megvédi őket. Amíg ki nem nőnek a friss gyökereik.

A tanév végi hajrá közepette átvételi feladatsorokat írnak, szóbeliznek, vizsgáznak. Szó nélkül megválnak a tizenéve gyűjtögetett és rakosgatott kincseiktől. Olyanoktól, amiket már rég nem használnak semmire, de ott volt a szemük előtt, mióta az eszüket tudják. És ha kell, az úton tartanak. A példájukkal, ahogyan magától értetődő módon mennek és teszik a dolgukat, és a szavaikkal, amikor azt mondják. „anya, ne rágódj azon, amire most még nincs ráhatásod”.

Egy nap alatt kiválogatták eddigi életük fontosnak érzett tárgyait. Volt, ami ment a kukába, de volt, amitől nem tudtak megválni. Már biztos, hogy rengeteg plüssállat költözik velünk. Aztán napokig érlelték magukban, hogyan mondják el az osztályban, hogy elmennek. Egyik sem ment könnyen. De a szomorúságukon átfénylett végtelenül bizakodó optimizmusuk.

Látják és érzik a lehetőséget, a kihívást, egy újabb, nagyobb célt. A fejlődés lehetőségét.

Számomra most ez a gyógyír és a legnagyobb hajtóerő is egyben.

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna