Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

„Anya, te is eszel…!”


Alapvetően jó evő, de nem szívesen eszik egyedül. Szereti megosztani az élményt. Ha kettesben vagyunk itthon, nyugalomban, akkor szinte mindig együtt eszünk.

Ha a többiek is itthon vannak, nem mindig sikerül odaülnöm mellé, amikor épp eszik. Esetleg odaül hozzá más. Vagy ritkán az is előfordul, hogy egyedül csipeget. Eközben én jövök-megyek, és van, hogy közben futtában bekapok valamit.

És mint ma kiderült, ő ezalatt figyel.

Úgy esett, hogy ma a vacsorájára várva ült az asztalnál, miközben én elkészítettem azt a konyhapultnál. Amikor eléje tettem a tányért, és fordultam vissza a konyha felé, azt mondta:

„Anya, te is eszel vacsorát. Tányérban, nem a kezedben.”

Pofonegyszerűen megfogalmazta, hogy mire vágynak az ilyen kicsik (meg a még kisebbek és a nagyobbak is). Azt, hogy az együttlét, a közösen elfogyasztott étel élménye legalább olyan fontos, mint az étel maga.

Ő kimondta, de a kisebbek nem feltétlenül tudják még elmondani, hogy semmire nem vágynak jobban, mint hogy megosszák velünk ezt az élményt (is).

Üljünk oda melléjük, és együnk velük együtt, akár már kezdetektől fogva! Az élményen túl tanulás, tapasztalás és minta is vagyunk a számukra.

Ne feledjük: ha magára hagyjuk az étkezőasztalnál, ha messziről utasítgatjuk, hogy egyen még, ha odaülünk mellé, de csak azért, hogy belediktáljuk az ételt, ha a feje felett állunk és lessük, mennyit eszik, abból is tanul és azzal is mintaként szolgálunk a számára.

És innen nem olyan nehéz eljutni oda, hogy köszöni szépen, de inkább nem kér az ilyen élményből.

Meg az ételből sem.

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna