Magamraismerő

Van egy Khalil Gibran-idézet, ami szerintem sokak számára ismerős. Így szól:

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.”

Én is azt hiszem, hogy velünk vannak, de nem a birtokaink. Nem a tulajdonaink. Ajándékba kapjuk őket, hogy egy kis ideig úgy adhassunk magunkból nekik valamit, hogy ezáltal mi nem kevesebbek, hanem sokkal többek leszünk. Az ajándék csak kölcsönbe a miénk, de az együttlét minden élménye egész életünkben velünk marad, végigkísér minket. Benne lesz minden döntésünkben éppúgy, mint félelmeinkben, örömeinkben és fájdalmainkban is.

Hát ezért sem mindegy, hogyan bánunk ezzel az ajándékkal. Tiszteljük, elfogadjuk olyannak, amilyennek kaptuk és mindent megteszünk, hogy ezt a gyémántot finom mozdulatokkal csillogó briliánssá csiszoljuk az évek során, vagy vésővel esünk neki és elnagyolt mozdulatokkal apró darabokra törjük?

Azt hiszem, anyai pályafutásom akkor lehet örömökkel teli, ha a gyerekemre születése pillanatától (sőt már korábban is) szándékokkal, igényekkel, vágyakkal, érzésekkel teli emberként tudok tekinteni. Ha már kezdetben sem csak egy táplálék után ordító, mohón táplálkozó és ürítő kis ösztönlényt látok benne, akit a zsigeri igényei mozgatnak, és ezért kihasznál engem. Hanem egy másik embert látok, aki semmivel sem kevesebb, mint én vagy bárki más. Aki nagyon sokáig szinte semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy kapcsolódjon a másik emberhez. Elsősorban hozzám, mert ösztönösen tudja, hogy szó szerint a jövője, sőt az élete múlik ezen. Később ez a kapcsolódás már lazulni fog, de a kötelék sosem szakad el. Élhetünk egymástól sok ezer kilométerre, lehetünk haragban, attól ez a kapcsolat nem szakad meg. Belénk ég egy életre, ott lesz a lenyomata bennünk.

Lehet akármennyire kicsi, akármennyire magatehetetlennek látszó, ösztönei által vezérelt kis evő- és sírógép, mindennél fontosabb volna az, hogy minden pillanatban és helyzetben tisztelni tudjam őt. Úgy bánjak vele, ahogy szeretném, hogy velem is bánjanak. Tiszteljem őt, a vágyait, az érzéseit, az igényeit. Akkor is, ha éjszaka már ötödször kelek hozzá, akkor is, ha égrengető hisztit vág le a bevásárlóközpontban vagy éppen akkor, ha egy falatot sem hajlandó enni az általam gondosan elkészített ebédjéből. Nem könnyű, hiszen az egyik pillanatban imádom, és bármit megtennék érte, máskor meg legszívesebben az első szembejövő kezébe nyomnám. El kell fogadnom, hogy nem lehetek közömbös az iránt, akit így szeretek, akihez életem egyik legmeghatározóbb kapcsolata fűz. Igen, van, hogy mindennél jobban szeretem és van, hogy látni sem akarom. Egyik pillanatban fent, a következőben lent. De ettől függetlenül tiszteletben tartom és elfogadom őt.

De nemcsak őt, hanem magamat is. És ha magamat ilyenformán mutatom meg neki, megtanulja azt, hogy ő is tartson tiszteletben és fogadjon el engem. Aztán pedig ez a kapcsolat lesz minden további kapcsolatának mintapéldája. Ha a viszonyunk a kölcsönös bizalomról és elfogadásról szól, ezt viszi magával, és ezzel a tapasztalattal fog viszonyulni másokhoz is. Ha viszont azt tapasztalja meg velem, hogy a tiszteletben tartás, a bizalom csak esetleges vagy alkalomszerű, netán feltételekhez kötött, akkor bizonytalan lesz abban, hogy tőlem mikor, mit várhat, és másokhoz is így fog majd viszonyulni.

Nem mindegy tehát, hogyan bánok a gyerekemmel. Az örömteli helyzetekben egy kiegyensúlyozott gyerekkel nem olyan nehéz jól bánni, de egy fáradt, nyűgös, éhes, álmos vagy éppen a miénktől eltérő szándékokkal bíró gyerekkel egy nehéz helyzetben nem könnyű elfogadónak maradni és az utolsó pillanatig tisztelni őt. Sokkal könnyebb lenne visszaélni az erőfölényünkkel, lenyomni őt, utasítani, ráparancsolni, ledorongolni, megbüntetni vagy egyszerűen csak azt csinálni, amit mi jónak látunk, ahogy ez időnként meg is történik. Előfordul olykor, de ha sikerül tisztázni a helyzetet, elmagyarázni neki, hogy mi és miért történt, akkor minden rendben mehet tovább. Ha viszont rendszeresen az a forgatókönyv, hogy én kerekedek felül, akkor előbb-utóbb a bizalom meginog, és valami eltörni látszik.

És itt nem kell fajsúlyos helyzetekre gondolni. Elég csak arra, hogy például hogyan nyúlok a gyerekem után, hogyan fogom magamhoz a testét, hogyan bánok vele a napi rutin teendők során. Hogyan etetem? Türelmes vagyok, hagyom, hogy egyedül próbálkozzon és boldoguljon, amíg neki jól esik? Vagy mindenáron bele akarom tömni azt az adagot, amit elvárok, hogy megegyen? Mit tapasztal meg akkor, amikor nyafog, fáradt, sírós és a közelségemre vágyik? Közel engedem magamhoz, vagy eltolom, mert nem tudok mit kezdeni a negatív érzéseivel? Vagy mert azt gondolom, elkényeztetem, ha minden ilyen helyzetben babusgatom? Mit tapasztal meg akkor, ha éjjel sír, a közelségemre vágyna, én pedig magamhoz veszem és segítek neki megnyugodni, vagy hagyom sírni, mert meg kell tanulnia egyedül elaludni?

És hogyan viszonyulok ahhoz, ha ő egyedül, a segítségem nélkül akarna megoldani bizonyos helyzeteket? Ha olyanokkal próbálkozik, amire szerintem még nem képes? Kérés nélkül a segítségére sietek, mert azt gondolom, egyedül úgysem fog boldogulni? Beavatkozom? Kijavítom? Megcsinálom helyette? Megmondom neki, hogy erre ő úgysem képes, ezért inkább ne is csinálja? Vagy hagyom, hogy próbálkozzon, de ott vagyok elérhető közelségben és segítek, ha kéri?

Talán akkor bánok elég jól a gyerekemmel, ha a fejlődéséhez megfelelő, szeretetteli, biztonságos, kiszámítható környezetet hozok létre körülötte, és hagyom, hogy ebben szabadon próbálkozzon, képességei szerint. Természetesen ehhez ismernem kell őt és tisztában kell lennem az aktuális képességeivel. Igyekszem optimális visszajelzéseket küldeni neki, nem szidom, nem minősítem, ha valami nem sikerül. Ha sikerül, elismerem a kitartását, az erőfeszítését, a lelkesedését.

És ha olyat tesz, ami nem helyénvaló, nem büntetem meg. Nem állítom a sarokba, nem küldöm át a másik szobába „gondolkodni”, nem csapok a kezére, nem fenyegetem meg a tőlem vagy a másik embertől várható büntetéssel („jöjjön csak haza apád, leszkapsz”). Azt gondolom, a büntetés a gyereket sokkal inkább akadályozza a fejlődésében, mintsem előrevinné. Hiszen félelmet és szorongást kelt benne. Semmilyen építő jellegű és személyiségét fejlesztő, kibontakoztató tapasztalatot nem szerez vele. Ráadásul minden egyes újabb büntetés csak a szorongását fokozza. Lehet, hogy tanul belőle, de ettől csak a félelme lesz egyre nagyobb. Ezért az lesz majd a célja, hogy a további büntetéseket elkerülje. Bármi áron, bármilyen módszerrel.

Amit tehetek viszont, az az, hogy ilyen helyzetekben azon melegében reagálok, de nem őt magát minősítem, hanem a cselekedetet, amit elkövetett. Attól még, hogy hülyeséget, butaságot csinált, ő maga nem hülye, nem buta gyerek. Küldöm az én-üzeneteimet a számára: mit gondolok arról és főként milyen érzéseket váltott ki belőlem az, amit ő tett. Vagyis elszomoríthat, zavarhat, bánthat engem az, amit csinált, de ettől még tisztelem és szeretem őt.

Így tanulhatja meg azt, hogy minden tettének-legyen az jó vagy rossz-következménye van és a következményekért pillanatnyi fejlettségi állapotának megfelelően ő maga a felelős. Én pedig éreztetem vele, hogy döntéseimet, közléseimet szabad akaratom vezérli, és tettével nem ér el nálam semmit, nincs hatalma felettem, nem tud felmérgesíteni, felbosszantani. Fontos tanulási folyamat, és legalább olyan fontos az is, hogy mi, szülők ne vegyük le róla ezt a felelősséget.

Nagyjából így:

„Próbálhattok olyanná lenni, mint ők,
de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad,
sem a tegnapban meg nem reked.”
(Khalil Gibran)

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu