Magamraismerő

A minap egy kedves kolléganőm küldött át nekem egy videorészletet azzal az üzenettel, hogy erre varrjak gombot. Pontosabban erről írjak blogbejegyzést. Nem mutatom meg a felvételt, inkább röviden elmesélem.

Az anya törökülésben ül az ágyon, előtte hanyatt fekszik nagyjából hat hónapos babája. Az anya bal tenyerét a baba mellkasán nyugtatja, megakadályozva, hogy elmozduljon. Másik kezével bébiételt kanalaz a baba szájába egy, a baba látó- és mozgásterén kívül elhelyezett tálkából. Az anya homlokára fejpánttal egy mobiltelefont erősített, amely éppen egy gyerekdal klipjét játssza le a babának nagyjából maximális hangerővel. Etetés közben az anya a kisbaba mögött tartózkodó nagyobb gyerekkel és a felvétel készítőjével beszélget. A kommentelők jórészt lelkesen egymásnak „adták tovább” a remek ötletet, néhányan maximum azon berzenkedtek, hogy miért hanyatt fektetve eteti az anya a csecsemőt.

Nem tudom, mennyire gyakori ez a konkrét módszer, bevallom őszintén, ezzel ilyen formában még nem találkoztam. Azt viszont sokkal többször tapasztaltam, hogy éttermekben, szállodákban itt-ott megfordulva szinte mindig volt olyan együtt ebédelő, vacsorázó család, ahol a kisgyerek az asztalnál ülve meredten bámulta a tableten éppen futó mesét, miközben a mellette ülő szülő (többnyire az anya) villámsebességgel lapátolta (elnézést, de nem tudok jobb szót rá) a gyerekbe a gyorsan rágható-nyelhető ételt. A gyerek gépiesen nyitotta, majd csukta a száját, rágott néhányat és nyelt, és ez a manőver folytatódott gyors tempóban egymás után.

És azt kell, hogy mondjam, a konzultációim során is egyre gyakrabban bukkan fel ez a jelenség, mint a csecsemő-, de főleg kisgyermekkori evészavarok egyik jellemző velejárója. Mert úgy tűnik, az a módszer, ami kezdetben remekül bevált, az egy idő múltán vagy a szülőket kezdi egyre jobban zavarni, vagy egészen egyszerűen a gyerek „unja meg” és már emellett sem eszik. Sokszor itt fogynak el az ötletek, hogyan lehetne megetetni még a gyereket.

Eljutni a tablet/telefon/tévé melletti etetéshez nem egy pillanat műve. Legtöbbször egyik szülő sem jókedvében nyúl ehhez a módszerhez, hanem sokkal inkább egyéb eszköze nem lévén, végső tehetetlenségében. A legtöbb szülő elveivel igenis ellenkezik az, hogy képernyő segítségével „ragassza oda” egészen kicsi gyerekét az etetőszékbe, az étkezőasztal mellé, és úgy tömje bele az ételt, hogy a gyereknek jóformán fogalma sincs arról, mit és mennyit eszik.

A legtöbbször ez a forgatókönyv egy egészen egyszerű félreértés miatt indul el, amely félreértés/kisiklás aztán egyre többször megismétlődik. Általában arról van szó, hogy valamilyen oknál fogva a kicsi kevesebbet eszik, mint amit megszoktak tőle. Ahogyan a szülők sokszor fogalmaznak: „nem eszi meg az adagját”. Ez az ok legtöbbször banális, mégis sok szülőben ilyenkor bekapcsol egy tudatalatti kapcsoló, amely arra készteti őket, hogy az „adagot” mindenáron a gyerekbe diktálják.

Ez a félreértés egészen sokszor abból adódik, hogy a baba már kifejezett érdeklődést mutat az önálló evés iránt, amit a szülő vagy nem vesz észre, esetleg elutasításként értelmez. Vagy észreveszi, de nem enged neki teret, mert akkor a gyerek maszatol, hosszan elszöszöl-majszol az étellel, vagy ily módon kevesebbet eszik, mint amennyit a szülő elvárna tőle. Próbálja etetni, de a gyerek így elutasítja az ételt, mert inkább egyedül szeretne enni. Fontos a szülőkben tudatosítani azt, hogy ez az átmeneti időszak valamennyi kisgyerek életében eljön. Türelemmel és elfogadással könnyen át lehet billenni rajta, kis kreativitással pedig csomó olyan étel kínálható a kicsinek, amivel egyedül is kiválóan meg tud birkózni. A másik fontos dolog annak a tudatosítása, hogy mindig van következő étkezés. Nem az éppen aktuális a legvégső. Némi túlzással: nem a gyerek élete múlik rajta.

Ha nincs meg ez a felismerés, akkor először jön a repülőgéppé változott kanál, majd az „egyet az anya kedvéért, egyet az apa kedvéért”, aztán a könyörgés magasabb foka. Ha a szülőtől távol áll az erőltetve etetés, esetleg már belefáradt a falattal a gyerek utáni szaladgálásba, rendszerint akkor nyúl a figyelmet elterelő/lekötő tárgyakhoz segítségképp. Egyáltalán nem önszántából és nem a saját kényelme érdekében.

Például hűtőmágnesek kerülnek a kicsi keze ügyébe. Ezekkel játszhat, elfoglalhatja magát (elterelheti a figyelmét), miközben a szülő gyorsan megeteti őt. És ha az a tapasztalat, hogy ez a módszer bejött, mert a gyerek megette az „adagját”, akkor a következő etetésnél már könnyen lehet, hogy ott fogják őt várni a mágnesek. Aztán jellemzően egy idő után már ezek sem lesznek eléggé érdekesek, vagyis a kicsi nem eszi meg az elvárt mennyiséget. Előkerülnek a kisautók, műagyag figurák, egyebek. Amelyek aztán szintén egy ideig jónak bizonyulnak, de végül már ezeket is megunja a gyerek.

Sok esetben ekkor jön képbe a mobiltelefon. Először csak a fényképeket nézegetheti evés közben, aztán amikor már kívülről ismeri az összeset, és megint nem marad elég idő arra, hogy biztonságosan megegye a várt ételadagot. Általában itt következik a tablet. Meg a mesék, amik vannak annyira hosszúak, hogy azalatt megbízhatóan meg lehet etetni a gyereket. A kérdés csak az, mikor unja meg a meséket a tableten? És mi jön azután?

Az étteremben látott, tablet mellett etetett gyerekeknél persze felmerülhet az is, hogy ez csak egy kivételes alkalom. Talán csak azért folyamodnak ehhez a szülők, mert nyugodtan szeretnék végigülni azt az időt, amíg a rendelt étel megérkezik, és azt el is fogyasztják. Másrészt talán nem szeretnék, ha a gyerek hangoskodásával, szaladgálásával zavarná az étterem közönségét vagy dolgozóit. Persze mondhatnánk, hogy ha erre vágynak, akkor a szülők miért nem kettesben mennek étterembe, vagy miért nem felügyelik felváltva a gyereket, amíg elköltik az ebédet? Tényleg csak ez a módszer lehet célravezető? Erre csak ők tudják a választ.

De sok esetben gyanítható, hogy nem egyszeri alkalmak ezek. A valamennyi résztvevő számára megszokott, összeszokott mozdulatsorok, a koreográfia arra engedhet következtetni, hogy valószínűleg otthon rendszeresen valami hasonló lehet a menetrend. És a konzultációk során hallottak is ezt támasztják alá.

Lehet, hogy csak egy rossz szokás, amit tudvalevő, hogy könnyű kialakítani a gyerekekben. De a jót sem olyan bonyolult. Vagyis ezeket a rossz, berögzült szokásokat nem olyan nehéz felülírni, az etetési helyzeteket újrakeretezni. Feltéve, ha valóban csak egy rossz szokásról van szó, és ha a szülők kellően elhatározottak és kitartóak a változtatás mellett. Merthogy nem megy egyik napról a másikra, ahogyan a rossz szokás kialakulása sem egy pillanat műve volt.

És fontos tudni azt is, hogy a kicsi nem azért ragaszkodik a mesenézéshez evés közben, mert akaratos vagy mert visszaél a szülők jóhiszeműségével, hanem azért, mert a kiszámítható, bejáratott, megszokott helyzetek adnak számára biztonságot. Vagyis ragaszkodni fog hozzá, mert ezt szokta meg, ebben érzi magát komfortosan. Ha a tablet melletti etetés kezd a család számára terhessé válni, ezek az etetési helyzetek újrakeretezhetőek és új szabályokat lehet felállítani (egészen egyszerűen: étkezéskor csak az étel legyen előtte). Nem könnyű, de a gyerekek alkalmazkodni fognak ezekhez is, feltéve, ha kiszámíthatóan, bejósolhatóan ezentúl így zajlanak az étkezések.

Maximálisan együtt tudok érezni ezekkel a szülőkkel, mert tudom, hogy a tizedik, huszadik, ötvenedik elutasítás a gyerek részéről, vagy az olyan tapasztalások sora, hogy a nem eszi meg azt, amit és amennyit én neki szántam, az egyik legszorongatóbb érzés, amit szülő érezhet. Érthető, hogy ettől a szorongástól aztán szeretnék mielőbb megszabadulni, még olyan áron is, hogy a kisebb ellenállás felé megyek és engedek. Vagyis bármit megteszek azért, hogy ne kelljen ezt éreznem és oldódjon ez az érzés.

Az, hogy miért „kapcsol be” a tudatalatti kapcsoló, hogy honnan ez a szorongás, annak rengeteg oka lehet, és most bőven meghaladja e bejegyzés kereteit.

Az viszont sokat segíthet, ha el tudok gondolkodni azon, hogy ha én szülőként így érzem magam az etetési helyzetekben, vajon hogyan érezheti magát a gyerekem? Milyen az étkezések légköre? Én magam hogyan tudnék enni egy szorongató, feszült helyzetben? Lehet, hogy egy falat se menne le a torkomon. Milyen érzés lehet úgy enni, hogy valaki már teszi is a falatot a számba, szinte meg se várva, hogy az előzőt lenyeljem?

A tablet lehet ezekben a helyzetekben a szorongásoldó a szülő számára. A gyereknek azért lesz rá látszólag szüksége, mert megszokta, a szülőnek pedig azért, mert így tudja elviselhetővé tenni a maga számára az étkezések légkörét. Kifelé úgy tűnhet, hogy ez az a helyzet és mód, ahogyan a szülő meg tudja etetni a gyerekét, de ez megfordítva is igaz lehet. Ez az a helyzet és mód, ahogyan a gyerek el tudja fogadni az ételt a szülőtől.

Ezért amikor eljutsz arra a pontra, hogy feladod, és inkább előkapod a tabletet, kapj elő egy szakembert, aki segíteni fog neked. Például egy szülő-csecsemő/kisgyermek konzulenst.

És hogy miben és hogyan segít, elmondom legközelebb.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.

A 30–es telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu