Zsigerekig
A hétköznapok egy két és fél évessel leginkább rapszodikusnak mondhatók. Hullámvasút érzelmileg és fizikailag egyaránt.
Vannak kemény napok, amikor dől belőle a kevéssé kiszámítható, látszólag a semmiből jövő indulat. Amikor semmi se jó úgy, ahogyan van. Még úgy sem, ahogyan ő maga akarja, hogy legyen. Toporzékol, sír, kiabál. Szerencsére nem ezek az átlagos hétköznapok.
Mert vannak a szokásos hétköznapok, amikor a „húzd meg-ereszd meg” szerint múlatjuk az időt. Hol én húzom és ő ereszti, de inkább fordítva a jellemző. És ez így van rendjén.
Aztán vannak a laza, könnyed napok, amikor mindenben benne van, mindennel egyetért, mindenben partner. Na, azért ezekből sincs túl sok.
Mindegyik izgalmas, de valamennyi közül a tükör-napok a legizgalmasabbak. Amikor tűpontosan engem tükröz vissza. A mondataimat hallom, a mozdulataimat és a gesztusaimat látom, a saját érzéseimet és indulataimat „érzem vissza” belőle. Amelyek szinte a bőröm alá hatolnak.
A vidám, a simogató, a neheztelő, az elfogadó, a megmondó, a dühös, az érzékeny, a morgolódó, a megszeretgető, a gondoskodó, a lojális gyerek belebújik a bőrömbe.
Ez a kis látomás pedig a bőröm alá, zsigerekig…
