Hogyan ne kerüljön a tablet az étkezőasztalra?
Előző bejegyzésemet ott hagytam abba, hogy amikor egy nehéz pillanatban, türelmünket vesztvén, végső tehetetlenségünkben már megint előkapjuk a tabletet és a gyerekünk elé tesszük, vagy bekapcsoljuk neki a tévét, csak hogy egyen már végre valamit, akkor jött el az a pillanat, hogy megálljuk és elgondolkozzunk azon, hogyan jutottunk el idáig? És ha ez probléma, akkor van-e eszközünk arra, hogy változtassunk a helyzeten. Gondolkodjunk el azon, hogy a pillanatnyi siker (tablet/tévé mellett megetetjük) megér-e annyit, hogy jó eséllyel veszélyeztetünk miatta egy sokkal fontosabb, és a gyerekünk számára meghatározó hosszú távú célt. Ha pedig úgy érezzük, hogy nincsen eszközünk a helyzet megoldására, ötletünk a változtatásra, akkor kapjunk elő egy szakembert, aki segíteni fog nekünk.
Nem árulok el nagy titkot: a táplálkozás alapvetően egy élettani funkció, ami ahhoz szükséges, hogy az élethez, a működésünkhöz, a fejlődésünkhöz szükséges üzemanyagot magunkhoz vegyük. Emberként azonban úgy vagyunk összerakva, hogy számunkra az étel és az étkezés az ösztönös funkcióján túl egy gasztronómiai és közösségi, kapcsolati élmény is egyben.
Ezzel együtt pedig minden érzékünkre hat. Az íz, az illat, a látvány, a kézzel tapintott és a szánkban érzett konzisztencia, sőt még az evés közben keletkező hanghatások is mind-mind fontos részei ennek az élménynek. Ahogyan az is, amit a gyomrunkba kerülő étel, a felszívódó „üzemanyag” kivált. Megszűnik az éhség okozta feszültség, egyre kellemesebb teltségérzetet tapasztalunk, míg végül a jóllakottság elégedett érzése járja át testünket.
Valahogy így működünk mi. És bármilyen hihetetlen, a gyerekek sem működnek másképp. Ahogy számunkra a nap fénypontja lehet például egy közösen, nyugodt körülmények között elfogyasztott finom ebéd, a gyerekünk számára is jelentheti pontosan ugyanezt. Feltéve, ha ezt látja tőlünk, ha részese lehet ilyen élményeknek, és ha lehetővé tesszük a számára, hogy képességeihez mérten önállóan, aktívan, kompetens módon vehessen részt benne.
Ma már tudjunk, hogy minél több tapintásos, íz-illat-látványbeli tapasztalatot és jó élményt gyűjthet össze és élhet át önállóan egy kisgyerek, az több területen is pozitívan mozdítja elő a fejlődését. Az ismeretlen ízek, ételek iránt érdeklődőbb, nyitottabb, jobb étvágyú, önmaga képességeivel tisztában levő és azokban megbízó kisgyerek válhat belőle.
A konzultációim során gyakran úgy fogalmaznak a szülők, hogy a gyerek „nem hajlandó mesenézés nélkül enni”. Ilyenkor önkéntelenül jön belőlem a pontosító kérdés, hogy minek a következtében alakult ki ez a helyzet? Kinek az ötlete volt az evés közbeni mesenézés? A gyereké vagy a szülőé? Aztán a következő kérdés, hogy vajon kinek van erre igazából szüksége? A gyereknek vagy a szülőnek? Aztán az, hogy vajon a gyerek evési helyzetekben képes-e eldönteni, hogy mennyi étel esik neki jól, mennyi az elég? Végül az, hogy eldöntheti-e? És nem időnként, hanem mindig.
Ilyenkor közös gondolkodásra is hívom a szülőt. Azt kérem tőle, hogy képzelje magát a gyereke helyébe, és próbálja meg átélni, hogy mit tapasztal meg a gyereke akkor, amikor a tévé vagy tablet előtt szinte „öntudatán kívül” megeteti. Mintha önmaga erre képtelen lenne. Vajon mit tapasztal meg így az evési helyzetekben rejlő, egyébként sok-sok pozitív momentumból: az illatokból, az ízletesebbnél ízletesebb ízekből, a gusztusos látványból, a megfoghatóság-megtapinthatóság izgalmából, az együttlét élményéből? És ami legalább ennyire fontos: önmaga ügyességének, kompetenciáinak megéléséből? Megismerheti-e teste működésének jelzéseit, képes-e dönteni a saját testéről, és képes-e örömöt okozni, kellemes érzéseket létrehozni benne?
Csecsemőkorban a táplálási problémák egyik jellegzetes momentuma az alvó állapotban etetés, más néven álometetés. Amikor ébrenlétben már nem, de félálomba ringatva még sikerül megetetni a kisbabát. Ez az a helyzet és tudatállapot, amikor a baba még el tudja fogadni a szülőtől a táplálékot. Egy ideig ez a módszer működőképes lehet. Általában addig, míg a baba még eleget alszik ahhoz, hogy ezalatt meg lehessen etetni őt. Ahogyan az álometetés egyfajta transz-szerű, módosult tudatállapot, sokszor látható valami hasonló tudati módosulás a képernyő előtt etetett gyerekeknél. Ami nem csoda, hiszen tudjuk, hogy a mesenézés, tévézés önmagában is képes ilyen hatást gyakorolni a legtöbb, főként kicsiny gyerekre.
Ebben a helyzetben nehéz elképzelni azt, hogy minden érzékszervével átéli az étkezések élményét. Ugyanez vonatkozhat az éhség és a jóllakottság alapvetően testi, zsigeri érzetére is. A módosult tudatállapotban megetetett gyerek félreismerheti, félreértheti saját teste jelzéseit és érzeteit. Nem lehet az övé az, hogy képes „jóllakatni önmagát” és nem élheti át a kellemesen kielégített testi szükséglet élményét. Nagyobb, tévé előtt étkező gyerekeknél már egyértelműen látszik, hogy nagyobb mennyiségű ételt fogyasztanak el így, mint ha csak az ételre koncentrálnának és lehetőségük lenne testi érzeteik felismerésére és beazonosítására. Ennek hosszú távú következményeit szerintem mindenki ismeri.
Az étkezések szerves részévé váló tablet vagy tévé egy folyamat eredménye. Mire ide eljut a család, sok visszautasításból fakadó feszültséget, frusztrációt, szorongást élnek át. Kezdetben alkalomszerűen, és ha beindul az ördögi kör, akkor már egyre gyakrabban. Nem csoda, ha ilyenkor a szülők már nehezen tudják elképzelni, hogy figyelembe vegyék az etetési helyzetekben azt az egyszerű „szabályt”, amit már egészen korán, könnyed lélektartással bátran alkalmazni lehetne. Mégpedig azt, hogy mit és nagyjából mikor kínál a gyereknek, az a szülő döntése és felelőssége, viszont az, hogy a gyerek eszik-e és ha igen, akkor mennyit, az pedig a gyereké. Az ő döntése és az ő felelőssége.
Egy egészséges kisgyerek, sőt csecsemő is el tudja dönteni, hogy kér-e az általunk felkínált ételből, és ha igen, akkor pontosan érzi, hogy mennyitől lakik jól. Sőt, ő tudja csak igazán, zsigerből, ösztönösen, teste jelzései alapján. Mi sem eszünk mindig, mindenből kiszámítható módon ugyanannyit. A testünk pontosan „tudja”, mikor, miből, mennyire van szükségünk. Már ha hallgatunk a jelzéseire, és nem szorongásoldóként, jutalomként vagy unaloműzőként „használjuk” az evést. A gyerekünk is pontosan így működik. A mi dolgunk és felelősségünk csak annyi, hogy időről időre nyugodt, kellemes légkörű étkezéseket, azon belül pedig a lehető legjobb minőségű ételt biztosítsuk a számára.
Tudom, hogy nem könnyű félretenni az elvárásokat sem, mindegy, hogy az orvostól, a védőnőtől, a családból, a virtuális térből vagy belőlünk erednek. Azt gondolom, hogy egészséges csecsemőnél, kisgyereknél arról beszélni, hogy mennyi az „adagja”, amit naponta ötször-hatszor-többször meg kell ennie, nonszensz dolog. Pedig sokszor észrevétlenül is így fogalmazunk, így gondolkozunk és így is járunk el.
Ha ilyenkor visszakérdezek, hogy „miért, mennyi a kicsi adagja?”, akkor nem meglepő módon ritkán érkezik a szülőktől számszerűsített, konkrét mennyiség. Sokkal gyakoribb valami olyasmi válasz, hogy „amennyit szerintem meg kellene ennie”. És ez mennyi? „Annyi, amennyitől jóllakik és biztosan hízik.” És mennyitől fog jóllakni és biztosan hízni? „Hát azt nem tudom.”
Az a tapasztalatom, hogy egyre több a túlkontrolláló szülő. Aki akkor nyugodt (látszólag), ha minél több dologról tud, minél több dolgot irányíthat, minél több kérdésben dönthet. Aki a döntések felelősségét nem engedi ki a kezéből. Aki önmagán kívül kevés emberben bízik. Sőt sokszor önmagában sem bízik eléggé. Talán épp a túlkontroll ad számára némi csalóka biztonságot, és ezért a látszólagos nyugalom. Merthogy sosem lehet igazán nyugodt, mert minden felelősséget ő cipel, még azt is, amit nem neki kellene. És sokszor a gyerekében sem bízik. Pontosabban nem is a gyerekében nem, hanem a gyereke képességeiben. Azon képességeiben, amelyek fejlődésében ő maga is felelős szerepet játszik. Jelen esetben abban, hogy a gyerek képes eldönteni, mennyi étel elegendő a számára.
Az evés, pontosabban a nem-evés azért lehet fájdalmas kérdés egy szülő számára, mert a gyereke egészsége, élete múlhat rajta. Ezért aztán nem csoda, hogy a „kevesebbet evés”, vagy visszautasítás könnyen beindíthatja ezt a szorongást. És innen nem olyan nehéz eljutni oda, amikor már minden egyes etetést úgy él meg, mintha a gyereke élete múlna rajta. Mintha ez lenne a legvégső. És az is érthető, ha túl minden aggodalmon haragot érez az őt elutasító gyereke iránt. Mert az kiveszi a döntést és az irányítást a kezéből. És előáll egy olyan helyzet, amelybe neki, szülőnek nincs beleszólása. Egy olyan helyzet, amelybe egyébként sem lenne beleszólása.
És bármilyen hihetetlen, ennek a megterhelő élethelyzetnek a legtöbb szülő tarsolyában ott van a megoldása. Csak sokszor maguk sem hisznek benne, hogy képesek elővenni és a problémát megoldani. Nem bíznak magukban. Én semmi mást nem teszek, mint támogatom őket és segítek meglátni, mire képes a gyerekük és mire képesek ők valójában. Legfőképpen pedig hiszek bennük.
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu