Szülők a teljes idegösszeomlás szélén
Talán többek számára ismerős az „Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén” filmcím. Ennek analógiájára villant be a fenti cím, és az elmúlt időszakban kapott e-mailek, szülői kérdések és az közelmúlt baba-mama konzultációi alapján hozok néhány idevágó gondolatot.
Gyakori kérdés az, hogy mi történik a csecsemő- vagy kisdedkorú gyerekünkkel akkor, ha türelmetlenek vagyunk vele, felemeljük a hangunkat, esetleg durván bánunk vele és egyszer csak elszakad a cérnánk. Milyen hatással lehet rá az, amikor kiabálunk vele, vagy olyan szavak hagyják el a szánkat, amelyeket abban a pillanatban már meg is bánunk? Amikor rajta vezetjük le a frusztrációnkat, pedig könnyen lehet, hogy nem is ő az oka. Egyszerűen csak ő van ott, rosszkor rossz helyen. Tesz valamit, viselkedik valahogy, ami az utolsó csepp lesz a pohárban. És neki címezzük, rázúdítjuk azt, amit szívünk szerint inkább a világba üvöltenénk. Iránta érzünk dühöt, pedig lehet, hogy csak a bűntudat mardos legbelül.
Lehet, hogy a kicsi nehezen alszik el, vagy gyakran ébred és nehéz visszaaltatni. Lehet, hogy sokszor felsír éjszaka, és a közelségünket keresi. Lehet, hogy nem akarja megenni a főztünket. Lehet, hogy amikor csak lehet, a határokat feszegeti. Lehet, hogy nyafog, hisztizik, tombol, amikor látszólag alig van rá oka. És még számtalan módon viselkedhet, ami nálunk egy idő után kiveri a biztosítékot. Kinél előbb, kinél később. Könnyen lehet, hogy semmi különöset nem akar jelezni a számunkra és semmi baja velünk. Lehet, hogy fáradt, éhes, szomjas, fogzik, túlingerelt, unatkozik, betegség lappang benne és a többi. Mi azonban mégis magunkra vesszük. Egy idő után azonban elképzelhető, hogy ezek a viselkedések már komolyan jelzésértékűek.
Fontos tudnunk azt, hogy a szülő-csecsemő/kisgyerek kapcsolatban folyamatosan finomhangolt kölcsönhatások, együttlétek követik egymást. Mindenki hatással van mindenkire. És minél kisebb a gyerekünk, az ezekben a helyzetekben generálódó indulatoknak és érzelmeknek a szabályozása annál inkább a mi dolgunk. Szülőként fontos fejben tartanunk azt, hogy viselkedésbeli vagy testi tüneteivel lehet, hogy a gyerekünk jelezni, üzenni akar valamit a számunkra. Talán azt, hogy valami nem működik jól, azt, hogy homokszem kerülhetett a gépezetbe. Hogy nem pontosan azt várja tőlünk, amit ott és akkor nyújtani tudunk a számára. És ezek kijavítását tőlünk reméli, ő még nem, vagy nem mindig képes ezeket a helyzeteket szabályozni.
Mi, szülők is emberből vagyunk, és előfordulhat az, hogy kijövünk a sodrunkból, kiabálunk, csapkodunk, dühöngünk. Vagyis nem vagyunk képesek egy adott helyzetben megfelelően kontrollálni az indulatainkat. Lehet, hogy a fáradtság, a kialvatlanság, a túlterheltség, a magány, a bezártság, a felelősség, a párkapcsolati problémák, a munkahelyi stressz, saját igényeink háttérbe szorítása és a többi… Ha egyszer-egyszer előfordul ilyesmi a gyerekünk jelenlétében, vagy éppen az ő viselkedésének hatására robbanunk, az nem jelenti azt, hogy végérvényesen elrontottunk mindent. Nem sérül, nem fog kevésbé jól kötődni hozzánk, nem kezd szorongani. Feltéve, ha ott és akkor feloldjuk ezt a nehéz helyzetet és a gyerek magyarázatot kap a viselkedésünkre, legyen bármilyen kicsi is.
Ezekben a helyzetekben talán az a legjobb mindenkinek, ha azon melegében rendezni tudjuk a konfliktust, és a gyerekünk választ kaphat arra, miért így alakultak az események. El tudja viselni azt, hogy az egyik pillanatban az anya/apa még kiabál vele, de amint a dühét kiadta, lehiggadva odamegy hozzá, és bocsánatot kér tőle. Nem pedig bűntudatosan hallgat, elvonul elvágva ezzel a feloldás, a magyarázat és a megbékélés lehetőségét.
Szóval, amint elpárolgott a dühünk, vegyünk egy nagy levegőt, és mondjuk el neki, mi és miért történt. Különben a feloldatlan konfliktusból származó frusztrációnkat és bűntudatunkat visszük magunkkal tovább a gyerekünkkel való következő interakcióba. Amely pedig könnyen megmérgezheti a vele való együttlétet, ez pedig újabb konfliktusos helyzet forrása lehet. És így megyünk tovább, könnyen belekerülve egy spirálba.
A konfliktus feloldása és az indulatok szabályozása egyáltalán nem könnyű. De egy gyors önvizsgálat segíthet. Ha azt érezzük, hogy a kirohanásunk nem a gyereknek szólt, sőt ha tudjuk, hogy ő már csak az utolsó csepp volt abban a pohárban, amelyet egy csomó más problémánk és nehézségünk töltött fel majdnem csurig, mindenképpen kapjon magyarázatot arra, hogy miért bántunk így vele. Fontos, hogy tudja: nem őt utáljuk, nem rá haragszunk, nem ő tehet róla.
Ahogyan legalább ilyen fontos az is, hogy meglássuk: gyakran saját tehetetlenségünk, bizonytalanságunk, kétségeink, szülői alkalmatlanság-érzésünk, a magunkban való csalódottság indítja el a lavinát. Ha jobban belegondolunk, tudjuk, hogy a gyerekünk nem szándékosan alszik el nehezen vagy ébred sokszor, nem akarattal sírós és hisztis, nem azért kezelhetetlen, mert nekünk rosszat vagy minket bántani akar. A gyerekünk jelezni, üzenni akar nekünk.
Tehát csecsemő- és kisdedkorban nagyrészt a mi dolgunk az, hogy gyerekünk érzelmi állapotait szabályozzuk, mert ő erre még alig, vagy csak ritkán képes. Akár pozitív, akár negatív érzelmekről van szó, tőlünk várja a segítséget. Könnyű megérteni, ha elárasztanak minket az indulataink, nem leszünk képesek arra, hogy a gyerekünk segítségére legyünk, hiába várja ezt. Ezért fontos az, hogy egy-egy nehéz helyzetben mielőbb úrrá legyünk a saját indulatainkon, hogy mielőbb a gyerekünk segítségére siethessünk.
Ez pedig egy másik nagyon lényeges dolgot mutat meg a gyerekünknek. Nevezetesen azt, hogy az anya/apa nem csak kedves, bűbájos, birkatürelmű tud lenni, hanem időnként negatív érzelmek dúlnak benne. Az így látott „rossz anyát/apát” is képes elfogadni a „jó anya/apa” mellett. És ha döntően a jó anyával/apával van dolga, akkor minden gond nélkül alakít majd ki magában rólunk, a szüleiről egy olyan, számára elfogadható és beépíthető képet, amely a „jól és a rosszul viselkedő” szülőt is magában foglalja.
Másrészt mintát, példát kap arról, hogy a számára legfontosabb személyek hogyan birkóznak meg a saját érzéseikkel, indulataikkal. Ebből is tanul. Biztosan emlékezetesek azok a helyzetek, amikor saját magunkat, a saját indulatainkat és indulatkezelési módszereinket látjuk viszont a gyerekünk viselkedésében, tűpontosan visszajátszva. Akár egy tükör, amely örökösen arra emlékeztet minket, hogy a mi felelősségünk az, hogy hogyan oldunk meg egy konfliktust magunkkal, másokkal és nem utolsó sorban a gyerekünkkel. Ahogyan mondani szokták: nem az érzéseinkért vagyunk felelősek, hanem azért, hogy mit kezdünk velük.
Ne a gyerekünktől várjuk azt, hogy megváltozzon. Nekünk, szülőknek kell elég jól lennünk, elég jól működnünk ahhoz, hogy neki segíthessünk. Le- és kimerült, vagy bármilyen oknál fogva bűntudatot cipelő, magára maradt szülő érthető módon hosszú távon nem képes arra, hogy egy rapszodikus, sokszor kiszámíthatatlan, saját érzései és indulatai által elárasztott kis ember érzelmi állapotait tartósan és elég jól szabályozza. Hogy szó szerint „megtartsa” őt.
Ha viszont rendszeresen ismétlődnek azok a helyzetek, amelyek során a gyerekünkkel feloldhatatlannak érzett konfliktusokba kerülünk, vagy rendszeresen elszakad nálunk a cérna, és elszabadulnak az indulatok, akkor muszáj megállnunk, és alaposabb önvizsgálatot tartanunk. De nem csak magunkban, hanem a párunkkal, a családdal együtt is.
Számtalan kérdés fogalmazódhat meg ilyenkor: miért vagyok türelmetlen, és hoz ki ilyen hamar a sodromból a gyerek? Tényleg ő a kibírhatatlan, vagy inkább magammal van bajom, én érzem rosszul magam a bőrömben? Mennyi elvárásnak akarok megfelelni? Mennyi feladatom van, amelyet el kell végeznem? Átadhatom-e ezeket másnak? Melyek azok a dolgok, amelyeket háttérbe szorítok/amelyekről lemondok a gyerek miatt, pedig fontosak lennének a számomra? Mi a helyzet a párkapcsolatommal? Mennyi idő jut magamra? Megértem-e a gyerekem jelzéseit? Lehet, hogy félreértem őket? És még megannyi más kérdés.
Lehet, hogy a családunk, a párunk partnerünk lesz ebben és segít megválaszolni a felbukkanó kérdéseket, egyben megérteni, megoldani a nehézségeket. De az is lehet, hogy a velünk együtt élők támogatása nem lesz elegendő ahhoz, hogy kijussunk ebből a spirálból.
Ilyenkor érdemes egy külső szemlélő, egy szakember segítségét igénybe venni, aki objektíven lát és világít rá a helyzetünkre. Kívülállóként olyan segítséget nyújthat, olyan összefüggésekre világíthat rá, amelyeket mi és családtagjaink-érzelmi bevonódásunknál fogva-nem vettünk észre. Vagy ha igen, akkor könnyen lehet, hogy ugyanazokat a (gyakran nem hatékony) megoldásokat ismételjük, újra meg újra.
Amelyek nem visznek előre, hanem benne tartanak a spirálban.
Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.
Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!
Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu