Az anyaság nagy csapdájáról…
Még hogy az anyaság és a csapda egy mondaton belül? Igen, előfordulnak így együtt. Nem is olyan ritkán. Érezhetjük úgy magunkat anyaként, mintha csapdába estünk, elakadtunk, megrekedtünk volna. Elképzelhető, hogy nem leszek népszerű a véleményemmel, de vállalom.
Azt gondolom, nem úgy vagyunk összerakva, hogy életünket kicsi vagy nagyobb gyerek mellett kizárólag anyaként tudjuk elképzelni és működtetni. Persze, az első hónapok erről szólnak, és ez így van rendjén. De mi a helyzet később?
Nagyon együtt tudok érezni azokkal a nőkkel, akik anyává válva fel merik tenni azt a kérdést maguknak, hogy „hová lettem én”, „hová tűnt a régi életem”, „hol vagyok én ebben a történetben”? Felteszik a kérdést és addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják a választ, ezzel együtt pedig magukat új élethelyzetükben. Nőként, társként, anyaként, gyerekként, barátként, sőt munkavállalóként is.
Viszont mindig meglepődök, amikor nők önmagukat kizárólag anyaként említik, másfajta minőségükben szinte nem is látják. Sokszor férjüket, párjukat apának szólítják és ekként is említik, mintha nem is lenne jól bejáratott keresztneve. Ha megkérdezem, hogy hol van a nő, a társ, a barát, a szakember, csendesen mosolyognak, vagy olyan is van, hogy kikérik maguknak a kérdést. Hiszen ők most ANYÁK. Csupa nagybetűvel.
Mi az oka annak és hogyan jutunk el vajon oda, hogy magunkat csak anyai minőségünkben látjuk, mutatjuk, ismerjük el, párunkra pedig kizárólag apaként gondolunk?
Azt hiszem, könnyebb lenne, ha volna több választási lehetőségünk. Nem könnyű ma a nők dolga, amikor próbálják megtalálni a helyüket, az egyensúlyt a világban, miután gyerekük születik. Persze mondhatják, hogy könnyű nekik, hiszen ha akarnak, akár hosszú évekig otthon lehetnek a gyerekükkel. Hogy semmi más dolguk nincs, mint gyereket nevelni. Na, ez az egyik csapda. Kíváncsi valaki az ő véleményükre? Megkérdezi őket valaki, mit is szeretnének valójában?
Mikor volt olyan, hogy a nőknek semmi más dolguk nem volt éveken keresztül, mint otthon lenni a gyerekkel, és ebben a helyzetben még jól is érezték magukat? Könnyen lehet, hogy soha. Vegyük például a régi paraszti világot: a nők megszülték a gyereket, letelt a gyerekágy és a nagycsalád által megtámogatva tették a dolgukat tovább. Például rendben tartották a házat, dagasztották és sütötték a kenyeret, vitték a nagymosást a patakra. Gondozták a kertet, a veteményest, a baromfiudvart, és ha kellett, mentek a földekre, a szőlőbe dolgozni. A gyereket vagy rábízták a dédire vagy a nagyobbacska lyányokra, vagy magukra kötve vitték ők is a földekre. Ezek a nők a közösség tagjai voltak. Szó nem volt arról, hogy csak úgy otthon vannak a gyerekkel. Nem mellesleg regimentnyi családtag vette őket körül. Vajon a mai nők nem szeretnének hasznos tagjai lenni a közösségnek?
Hiszen hol van ma már a döngölt padló, a kézzel dagasztott házi kenyér, a nagymosás a patak mellett? És hol van a támogató nagycsalád? A többiről sem beszélve. Mégis sokan választják önként vagy kényszerből ezt az életet. Otthonlétet egy vagy több gyerekkel, sokszor hermetikusan elzárva a külvilágtól, távol a közösségtől.
Azt gondolom, ha egy nő úgy érzi, hogy létének nincs más minősége, nincs más alternatívája, csak az anyaság, akkor ez minimum elgondolkodtató. Mit is tehetne mást, szeretné a maga számára is elfogadhatóvá, megmagyarázhatóvá tenni ezt a helyzetet. Mindegy, hogy önként vagy kényszerítő körülmények hatására került bele. Ezért könnyen eljuthat oda, hogy felnagyítja a saját jelentőségét anyai mivoltában. Ezzel próbál értelmet adni valamennyi lemondásának. Ezzel tud takarózni, hogy miért csak árnyéka önmagának nőként, feleségként, társként, gyerekként, barátként, szakemberként. Ilyenkor hallhatjuk azt, hogy a gyereke az „élete értelme”, ő a „mindene”. Hogyan is van ez?
A gyerekünket ajándékba kapjuk és úgy is csak kölcsönbe. Nem a tulajdonunk, nem a birtokunk. Ha kizárólag ő ad értelmet az életünknek, érdemes elgondolkodnunk egy kicsit, hogy jól van-e ez így? Biztos ő kell, hogy legyen az életünk értelme? Szerintem nem.
Szerintem az életem értelme nem más, mint én magam. Az én testi-lelki jóllétem, harmóniám, belső egyensúlyom vagy nevezzük bárhogy, és az az út, amit bejárok ennek eléréséért az életem során. Mert ha ez megvan és ezzel minden rendben van, az azt jelenti, hogy én nőként, társként, anyaként, barátként, gyerekként, szakemberként egyaránt elég jól működöm és minden területen elégedett vagyok az életem alakulásával. Mindegy, hogy öreg vagyok vagy fiatal, nagy, kicsi vagy egészen kicsi gyerekem van, házasságban vagy élettársi kapcsolatban élek, csúcsvezető vagyok vagy éppen virágkötő.
Ugyanis hamar eljön az a pillanat, amikor „életünk értelme” szinte csak akkor vesz rólunk tudomást, amikor kifosztja a hűtőszekrényt és időnként a pénztárcánkat is. Aztán azt vesszük észre, hogy kollégiumba vagy albérletbe költözött. Ez a jobbik eset, választhatta volna a mi mamahotelünket is, természetesen a mi nagy örömünkre. És mi ott állunk negyvenöt évesen abban az életközépi válságnak nevezett rémületben, amit éppen mi magunk hoztunk létre. És mihez kezdünk negyvenöt évesen, életünk értelmét elveszítve? Kicsi a valószínűsége, hogy nőként, feleségként, szakemberként most tervezzük megvalósítani önmagunkat.
Jobb esetben pont azt tesszük, amit anyukánk: például szerelmes regényeket olvasunk, sorozatfüggőkké válunk, makramé mintákat és süti recepteket cserélünk, álmatlanság ellen éjszakába nyúlóan rejtvényt fejtünk. Rosszabb esetben beadjuk a válópert, mert hirtelen olyan elviselhetetlennek érezzük azt az embert, akivel húsz éve együtt élünk, és akiért feláldoztuk a legszebb éveinket. Vagy épp halálra gyötörjük a gyerekünket, hogy mikor ajándékoz meg már végre minket egy unokával. Egy újabb „életem értelmével”. Hogy kezdődhessen minden elölről. És továbbra se kelljen szembenézni önmagunkkal.
Fontos lenne felismernünk: ha minden erőnket és energiánkat az anyaságba toljuk bele és nem marad másra, előbb-utóbb borulni fog a rendszer. És itt nem babánk első hónapjaira gondolok. Hanem arra, amikor anyaságunkra hivatkozva, mögéje bújva évek múlva is nemet mondunk a párunknak, a barátainknak vagy épp az adódó szakmai lehetőségeknek és kihívásoknak. Egy idő után azt vesszük észre, hogy kizárólag a gyerekünknek akarunk megfelelni, tőle várjuk az elismerést, a megerősítést, hogy elég jók vagyunk. Saját jogainkat, vágyainkat pedig jó mélyre ássuk, hogy ne kelljen vállalni a felelősséget a saját életünkért.
Egy dolgot azonban nem szabad elfelejtenünk: olyan terhet tehetünk ezzel a gyerekünk nyakába, amivel nem biztos, hogy meg tud birkózni. Törvényszerű, hogy egy idő után a saját érdekeit fogja nézni és nem fog reálisan válaszolni arra, hogy jó anyák vagyunk-e. Mivel nem kaphatjuk meg tőle azt az elismerést, amire vágyunk, még bizonytalanabbak, még aggódóbbak, még túlóvóbbak, még bűntudatosabbak leszünk. Ezzel együtt átvállaljuk tőle azt a felelősséget is, ami bőven az övé lenne. A magunk jóllétéért nem vállaljuk a felelősséget, viszont erő felett átvállaljuk attól, akitől nem kellene. Így születik meg a folytonosan bűntudatos anya és az életet passzívan élvező, elégedetlenkedő gyerek. Ezzel együtt pedig a családi játszmák, amik pont arra jók, hogy fenntartsák ezt az ördögi kört.
Nem attól leszünk jól és leszünk jó anyák, ha a gyerekünkkel otthon töltött időszakba beletolunk minden energiát, ami csak a csövön kifér. Fizikailag, lelkileg és anyagilag egyaránt, lemondva mindenről, miközben a többi szerepünket hagyjuk elsorvadni. Ha így gondoljuk, csalódni fogunk. A gyerekeinknek nem kell megfelelnünk, nem várnak el tőlünk sem önfeláldozást, sem erőnkön felüli áldozatot. Kiszámítható, elfogadó, szerető légkört, jelen lévő, jószándékú, önmagával jóban levő, hiteles anyát szeretnének.
Nekik ennyi pont elég.
Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.
A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.
Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.
További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu