Legszorosabb közelség
„Menj a szobádba gondolkodni!”
„Majd akkor beszélünk, ha megnyugodtál!”
„Ülj a gondolkodó-fotelba!”
„Addig maradsz a kiságyadban, amíg le nem higgadtál!”
Ezek a mondatok azok, amelyek nem hogy egy kisgyerek megnyugvásához nem vezetnek, hanem mint az olaj a tűzre, még inkább fellobbanthatják a kis totyogó indulatait.
Hiszen önmaga még nem képes arra, hogy ezekben a helyzetekben indulatain úrrá legyen és megnyugodjék. Magára maradva sokkal inkább azt éli át, hogy ezek a negatív érzések, indulatok elárasztják, maguk alá temetik, szinte megsemmisítik őt.
Azt érezheti, hogy nincs senki, akire számíthatna, aki nehéz helyzetéből kihozná és újra biztonságba helyezné őt.
Csecsemő- és kisgyermekkorban az indulatok, az érzelmek, a különböző viselkedéses állapotok szabályozása még nem megy egyedül. A szülőkkel együtt, közösen zajlik ez a folyamat. És minél kisebb egy gyerek, annál nagyobb a szülők szerepe, annál több anya és apa tennivalója ebben.
Tehát önszabályozás helyett közös szabályozásról beszélhetünk. Úgy is mondhatjuk, hogy a legkisebbek megnyugtatása nem elsősorban az ő dolguk, hanem még sokkal inkább a szüleik feladata.
És kisgyerekünk indulatai közepette minél jobban eltaszítani látszik minket, fontos tudnunk, hogy szülőként annál szorosabbra kell fűznünk a kapcsolatot, annál közelebb kell kerülnünk hozzá.
Mert ez az eltaszítás csak látszólagos. Belülről semmire sem vágyik jobban, mint a lehető legszorosabb közelségre.
(Fotó: Pixabay)
