Magamraismerő

Hurrá, kisbabánk lesz! Én anya leszek, te apa, mi meg együtt egy család. És már bent is találjuk magunkat a leendő család érzelmi hullámvasútjában. Egyik pillanatban öröm és boldogság, a következőben anya-para, apa-para, kétségek, kérdések. De vajon válaszok is vannak?

A szárnyaló öröm és a szorongató kétségek között jövünk-megyünk. Fent és lent. És reménykedünk. Ezzel nincs is semmi baj. Kicsit félünk, bizonytalankodunk, szorongunk. Jönnek a kérdéseink sorra. Sokszor nem mondjuk ki őket, csak magunkban rágódunk rajta. És nem is tesszük fel a másiknak, pedig lehet, hogy ezt kellene tennünk.

Attól még, hogy másnak sikerült, nekem, nekünk is fog? Mi is jó szülők leszünk vajon? Meg tudunk felelni a sok kihívásnak és feladatnak? Hogyan viseljük majd a lemondásokat? Kibírja a kapcsolatunk? Nem fogunk szétmenni, elválni, ha mégsem úgy megy majd, mint ahogyan azt mi elképzeltük? Hogyan viseli majd ezt a gyerekünk? Hogyan fogunk megélni? Lesz segítségünk? Számíthatunk másokra, ha nehézségeink támadnak?

Egyáltalán: milyen anya szeretnék lenni én? És milyen apa akarsz lenni te? Mit várok tőled én és mit vársz tőlem te? Mit tartok fontosnak, értéknek, betartandónak én? Mit gondolsz a felelősségről, a családi szabályokról te? El tudom fogadni a te nézeteidet? Hajlandó vagyok valamiben engedni? És te? Idejében feltesszük ezeket a kérdéseket magunknak és a társunknak? Egyáltalán feltesszük és meg is válaszoljuk őket?

Nem véletlen, hogy manapság akkor romlanak meg a párkapcsolataink és bomlanak fel a házasságok, amikor éppen kicsi gyerekünk van. Hány és hány olyan pár van, akik csecsemőkorú vagy alig totyogós kisgyerekkel mondanak búcsút egymásnak? Amíg csak ketten vagyunk, elbírunk magunkkal, a másikkal, egymással. De amikor megérkezik a harmadik, a gyerekünk, megismerjük párunk sok más arcát, ahogyan mi is megmutatjuk neki a sajátjainkat. Ami vagy tetszik nekem/neki, vagy nem. Sajnos nagyon sokszor nem. És könnyen érezhetjük úgy, hogy ezt a lécet nem fogjuk átvinni.

De még ekkor sincs későn. Ilyenkor a legfontosabb az lenne, hogy mindketten magyarázatot kapjunk arra, gyerekünk születése után vajon miért változunk meg? És mit tehetünk, hogy ez az átváltozást képesek legyünk megérteni és elfogadni. Ha pedig ez nem megy, még akkor is tehetünk érte, hogy „visszaváltozzunk” olyanná, akit a párunk meg tud érteni és el tud fogadni. Mert abban biztosak lehetünk, hogy egyikünk sem marad olyan, mint amilyen annak előtte volt. Amíg még csak mi ketten voltunk egymásnak és ki-ki magának.

Sokat tehetünk tudatosan azért, hogy tanuljunk magunkról, a másikról, kettőnkről, a gyerekünkről. Minél előbb, annál jobb. Talán még akkor se vagyunk elkésve, amikor már megszületett a gyerekünk, és áll a bál, nehézségeink vannak, döcög a párkapcsolatunk, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, a kapcsolatainkban. Persze könnyebb lenne, ha ezt a tudást már akkor magunkra szedhetnénk, mielőtt gyereket vállalunk, vagy még mielőtt a gyerekünk világra jön. Vagyis tegyük a megelőzésre a hangsúlyt, hiszen akkor mindenki sokkal kevesebb energia-ráfordítással, vitával, kudarc-élménnyel megúszhatná a szülővé válást.

Sajnos ma a szülői szerepre való felkészülésünk némi túlzással kimerül abban, hogy előbb esküvői ruhát, majd nász-úticélt, aztán szülészt, kismamajóga-oktatót és gyerekorvost választunk, eljárunk a szükséges gondozásra, bőséges (és sokszor felesleges) babakelengyét vásárolunk, szemügyre vesszük ismerőseink kisbabáit, de az ordító, toporzékoló kis kétévesekre elborzadva tekintünk, és nagy ívben elkerüljük őket. A miénk aztán biztosan nem lesz ilyen! És gyorsan töröljük a memóriánkból ezt a képet.

Vajon a babaváró idillből kikukkantunk-e néha és meglátjuk-e a párunkat? Ő maga vajon hogyan birkózik ezzel a helyzettel? És mi magunk hogyan? Tudunk őszinték lenni magunkhoz és egymáshoz ebben az időszakban? Hiszen egyszer csak arra eszmélünk, hogy ölünkbe pottyant egy kisbaba. Az, hogy mindez hogyan zajlott és ezzel a sztorival hogyan birkózunk meg, egy másik történet. Szóval itt van ez a kisbaba, aki nem csak jött, de marad is. Levakarhatatlanul, kicserélhetetlenül, eldobhatatlanul. És vele együtt jött temérdek feladat, elvárás és kihívás. Végiggondoljuk, sőt akár leírjuk-e közösen a párunkkal a babánkra várakozva, hogy az ő érkezésével várhatóan miről fogunk lemondani, mi lesz az, ami valószínűleg nem fog egy ideig beleférni az életünkbe? Ha felkészülni tökéletesen nem is tudunk, de legalább látjuk-e tisztán, hogy mire számíthatunk? És egy ideig mire nem…

Meredeken felfelé ívelő karrier, előléptetés (lehet, hogy apukáknál is!), több bevétel a családi kasszában, baráti kapcsolatok, zökkenőmentes viszonyunk a szüleinkkel és egyéb családtagokkal, pihentető nyaralás vagy síelés, kikapcsolódás, hosszú hétvége, olvasás, alvás, tűsarkú, parfüm, falatnyi bikini, full-smink, kockahas (apukák is!), láblógázás, haverok, bulik, sörözéssel egybekötött meccsnézés, gyertyafényes vacsora, új kanapé, elmaradhatatlan esti sorozat, lakásfelújítás, nyugodt pillanatok a WC-n, hajmosás, békés reggeli kávézás, egy gondolat végiggondolása, egy mondat végigmondása, „ugorjunk be ide egy sütire”, „vettem két jegyet az esti mozira”. És a többi.

És szabad ettől a helyzettől félni, szabad időnként utálni is, időnként visszasírni a régit, de ami a legfontosabb, szabad, de inkább kell beszélni róla. Elárulok egy titkot: nincs szülő, aki legalább egy (de inkább több) hiányérzet és lemondás miatt ne érezné időnként minimum nyűgösnek a kisbabás életét. De hogy ez szóba kerül-e és legfőképp a párok megosztják-e ezeket egymással, az már más kérdés. Pedig ha beszélünk róla, hamarabb kiderül, hogy tudunk a másikon, egymáson segíteni. Vagy kiderül, hogy mások is pont ebben a cipőben járnak. Nem vagyunk egyedül.

Sőt netán még az is megtörténhet, hogy nem csak a nehézségekről beszélünk, hanem arról is, hogy mit nyerhetünk, kaphatunk azzal, ha gyerekünk lesz és mit, ha már meg is született. Miben vagyunk jók, miben lettünk még jobbak? Miben tudtuk és tudjuk erősíteni egymást? Ezek adják annak az energiának egy részét, ami átsegít majd minket a pocsék, nehéz, megterhelő időszakokon. Meg a tudat, hogy itt vagyunk egymásnak és számíthatunk egymásra. Megoldjuk együtt.

És hát nincs mit szépíteni: az, hogy más sorstársainknak legalább ilyen nehéz és küzdelmes a szülővé válás, nekünk megkönnyebbítő érzés. De ezzel sincs semmi baj. Más is bénázik, más is bizonytalan, más szülők is összekapnak, sőt veszekednek időnként. Más is alszik olykor a kanapén, más is teszi parkolópályára a szexet. Nyugtasson minket az a tudat, hogy ezt az utat mindenki bejárja, aki gyerekvállalásra adja a fejét. Nem lehet megúszni.

Csakhogy az, aki figyel a másikra és kommunikál vele, annak biztosan könnyebb lesz. Segít, hogy elfogadóbbak legyünk a megváltozott helyzetben. Aki elismeri, hogy valami nem megy, elfogadja, hogy esetleg támogatásra szorul, mert egyedül nem boldogul, szintén a könnyebb útra léphet. Nem kell rágörcsölni, nem kell megfeszülni, nem kell beleszakadni. Segítség, támogatás mindig lesz. Csak magunkban kell lejjebb tenni a mércét, kicsit visszavenni a büszkeségünkből, a megfelelési kényszerünkből. És ha nem megy jól, tenni érte, hogy jobb legyen.

Van még egy dolog, amire leendő szülőként nem figyelünk oda, amiről nem beszélünk, mert nem is gondoljuk, hogy mekkora jelentősége van. Nevezetesen az, hogy amíg nincs gyerekünk, vagy már útban van, de még nem született meg, legtöbbször nem hozzuk szóba azt, hogy melyikünk mit gondol a gyereknevelésről. Milyen mintákat hoz, milyen elvei, szabályai, konkrét elképzelései, fantáziái, tervei vannak ezzel kapcsolatosan? Mit látott otthon, hogyan nevelték őt, hogyan képzeli mindezt a saját gyerekével?

Gyakran az a forgatókönyv, hogy már éles helyzetben, amikor épp ott állunk tehetetlenül a nyakig kakis, a fürdetésre váró, a síró, nem evő, nem alvó stb. gyerekünk felett, akkor ébredünk rá arra, hogy apává/anyává válva gyökeresen másfajta nézeteket vallunk, mint a párunk. Arról, hogy egy ilyen szituációt hogyan is oldjunk meg.

Amikor családdá válunk, törvényszerűen összeöntjük a közösbe azokat a szokásokat, elveket, hiedelmeket, nézeteket, problémákat, amiket magunkkal hoztunk a saját családunkból. Ja, hogy ezek ütik egymást? Netán szöges ellentmondásban vannak? Biztos, hogy ennek ilyenkor kell kiderülnie, a síró gyerekünk felett? Esetleg nem lenne jobb, ha már korábban leülnénk és nyugodt körülmények között megbeszélnénk ezeket?

De még a síró gyerekünket nyugtatgatva sincs későn. Még akkor is le lehet (kell) ülni, és tisztázni, melyikünk mit gondol az egyes helyzetekről, nehézségekről, hogyan oldaná meg őket. Tudunk-e vajon ezekben a kérdésekben közös nevezőre, kompromisszumra jutni? Hogyan tudunk változtatni? Megtaláljuk-e azt a megoldást, amely a lehető legkevesebb lemondással jár. Merthogy ez lenne mindannyiunk érdeke. A miénk is, de legfőképpen a gyerekünké.

És nem csak a fürdetés, az altatás, a síró gyerek megnyugtatása vagy etetése kérdésében volna jó közös megállapodásra jutni, hanem olyan prózai kérdésekben is, mint például a családi kassza, az én-idő, a házimunka beosztása, vagy a nagyszülők hétvégi meglátogatása. Nevetségesnek tűnhet, pedig kezdetben nem is gondolnánk, mennyi konfliktus származik majd belőlük.

Nem kell feltétlenül egyetértenünk mindenben, vagy ugyanúgy gondolkodnunk egy dologról. Elég, ha meg tudjuk beszélni és mindenki számára elfogadható kompromisszumra tudunk jutni. És még az is elképzelhető, hogy most én engedek, legközelebb meg te. Miért kéne úgy éreznie magát bármelyikünknek is, hogy fel kell áldoznia magát a családi oltáron, a gyerek és a párja igaza érdekében?

Tudatosan figyeljünk egymásra, kommunikáljunk nyíltan és hajtsunk a megoldásra! Ne a kifogásokat keressük vagy a hátsó szándékot a másikban, ne a hibákat, hiányosságokat hánytorgassuk fel! A megoldást keressük. Mert csak ez visz minket előre.

És ha mégsem megy jól, esetleg kérdezzünk meg sorstársakat, ők hogyan csinálják? Vagy kérjünk meg egy szakembert, hogy segítsen megtalálnunk a közös hangot. Sokkal könnyebb lesz.

És bár kutatások is bizonyítják, hogy a kisbabás/kisgyerekes lét sokat ront a (házas)párok életminőségén és a kapcsolatokon, sőt a válások jelentős része a gyermek három éves koráig következik be, mégsem kell, hogy így legyen. Némi tudatossággal és segítő, támogató család, barátok vagy akár egy, a kisgyerekes családok problémáiban és azok megoldásában jártas szakember segítségével könnyebben vehetjük a felmerülő akadályokat.

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként, szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként, pár- és családterapeuta-jelöltként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, szülői szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron. Párkapcsolati problémák, a családi élet nehézségei, a harmónia felbomlása esetén is keressetek bátran!

Ha csecsemőtöknél, kicsi vagy nagyobb gyermeketeknél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észleltek (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaitok a problémák megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció és terápia szintén segítségetekre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhattok időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu