Magamraismerő

Mindannyiunk családjának életében vagy éppen a saját életünkben is vannak titkok, tabuk, elhallgatott történetek. Amelyekről egyáltalán nem beszélünk vagy nem szívesen beszélünk, amelyeket sejtünk, de nem merünk megkérdezni, feszegetni, boncolgatni. Ha mégis megkérdezzük, leginkább hallgatás, tagadás vagy hárítás a válasz. Titkok, amelyeket adott esetben a szüleink őriznek, de az is lehet, hogy korábbról, nagyszülőktől, dédszülőktől származnak. De az is lehet, hogy a mi életünket sújtják. A mi titkaink, a mi tabuink. Amiket cipelünk és adunk tovább és tovább a gyerekeinknek. Ők meg majd az unokáinknak.

Tabuk, amelyek talán fájdalmasak, talán félelmetesek, talán kétségbeejtőek. Attól félünk, szerencsétlenséget hoznak ránk és másokra. Attól félünk, beleszakadunk a fájdalomba, ha beszélünk róluk. Ezért inkább titkoljuk, magunkba fojtjuk. Nem akarjuk megmutatni, megosztani másokkal, mert kiderülne, hogy esendőek vagyunk, gyengék, támaszra szorulók. És talán félünk attól, hogy mit szólnának mások. Sajnálnának, szánnának, kibeszélnének, kárörvendeznének?

A halál, a gyász éppen ilyen tabu az életünkben. Talán nem volt ez mindig így. És van, ahol ma sincsen így. Ahol az élet elkerülhetetlen, magától értetődő, természetes, feldolgozható és feldolgozandó velejárója.

Félünk tőle. Nem merünk szembenézni vele. Nálunk nem illik a halálról, a gyászról beszélni. Nem illik a veszteségeinkről beszélni. Nem illik nyilvánosan sírni, megölelni azt, akinek fájdalma van. Nem illik elmondani, hogy mennyire sajnáljuk őt, és hogy elképzelni sem tudjuk, min mehet keresztül. Nem illik zavarni a gyászában. És aki hangosan zokog, az „jelenetet rendez”. Aki dühöngve kiabál, az „nem tud uralkodni magán”. Aki nem sír, az az „erős” és az ”tartja magát”.

Gyászolót látva sokszor inkább a nyelvünkbe harapunk, félrenézünk, elfordulunk, átmegyünk az utca túloldalára, SMS-t küldünk telefonhívás helyett. Csak ne kelljen kérdezni, testközelből megtapasztalni a kínt, amit érez, a fájdalmat, amit átél. Azzal nem tudunk mit kezdeni. És ne kelljen kifejezni azt, amit legbelül mi magunk érzünk. Még a végén a mi tabuink is napfényre jutnának.

Például a saját veszteségeink.

És nem illik a gyerek előtt beszélni a halálról. Letagadjuk a saját nagyanyja, nagyapja halálát, mondván, hogy elutazott. Vagy elköltözött. Az egészen kicsinek pedig sosem beszélünk a valaha volt nagyszülőről. Azt mondjuk, azért, mert úgysem ismerte és nem pedig azért, mert képtelenek vagyunk szóba hozni. És nem illik a gyereket elvinni sem a temetésre, sem utána majd a temetőbe. Még kárt okozunk benne. Netán lelkibeteg lesz. Aztán nem beszélünk a gyereknek arról a magzatról, aki őelőtte létezett egy kis ideig, és nem születhetett meg. És van, hogy nem beszélünk a gyereknek arról a testvérről, aki őelőtte vagy vele együtt született, de elveszítettük őt.

Gyászolóként uralkodunk magunkon, mi is a nyelvünkbe harapunk, mi is félrenézünk, magunkra zárjuk az ajtót és egyedül sírunk, nehogy valakit kellemetlen helyzetbe hozzunk. Vagy egyáltalán nem is sírunk, mert az megrémít, taszít, esetleg zavarba hoz másokat. Inkább szoborrá dermedünk, jéggé fagyunk.

És gyászoljunk így bárkit-elvesztett szülőnket, nagyszülőnket, fiatal vagy idősebb magzatunkat, egészen kicsi vagy nagyobb gyerekünket-elfojtott, eltitkolt, letagadott fájdalmunk testünk csapdájába esik. Ha a lelkünkön át nem távozhat a maga útján, testünk tüneteiben jön majd a felszínre. Vagy a mi testünkben, vagy a gyerekünkében. Vagy mindkettőnkében. És minél mélyebbre ássuk, annál alattomosabban rombolhat majd.

Csontsoványra fogyunk, álmatlanság gyötör, migréntől szenvedünk, ismeretlen eredetű fájdalom kínoz, pánikrohamok és halálfélelem törnek ránk. Kalapál a szívünk, gombóc lesz a torkunkban, kőszikla a mellkasunkon. Látszólag ok nélkül dühöngünk, tombolunk, megbántunk másokat.

Eközben a gyerekünk ott rezdül velünk.

Ne gondoljuk azt, hogy ha jó mélyre ássuk fájdalmunkat, ő nem érzékel majd mindebből semmit. Ha nem is érzékeli pontosan testi érzeteinket és fájdalmunkat, érintésünk, pillantásunk, ölelésünk, hangsúlyaink, bánásmódunk közvetíthetik ezt a számára. Benne lesz a simogatásunkban, az ételt kínáló kezünkben, benne lesz szoptató vagy épp altató ölelésünkben. Sőt még a mosolyunkban is. És az a szorongató érzés lehet úrrá rajta, hogy valami nincsen rendben. Nem tudja, hogy mi, de valami nagyon nem jó.

És ha nem kap rá magyarázatot, legyen ő maga akármilyen kicsi is, szorongása egy idő után testi tüneteiben, viselkedésében mutatkozhat meg. Elutasíthatja az ételt, a mellet, gyarapodása megtorpanhat, éjszakánként sokszor ébredhet, megmagyarázhatatlanul síróssá, félénkké, féltékennyé, agresszívvá válhat, szokatlan és bizarr tüneteket produkálhat.

Akár hetek, hónapok, évek múltán is.

Nincs elévülési idő.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu