Magamraismerő

Ha valamire, a kisgyerekkel együtt töltött napokra igazán érvényes az „éljünk a mának” stratégia. Azonban az nem mindegy, hogy csak túlélni akarjuk a hétköznapokat vagy szeretnénk jelen lenni és aktívan megélni a pillanatot úgy, hogy közben sok-sok csoda részesei lehetünk. Mert az idő így is, úgy is eltelik, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már az oviba íratjuk be a háromévesünket. Így aztán már csak napi öt-hat óránk marad arra, hogy minőségi időt tölthessünk együtt, miközben egyéb otthoni teendőinknek is bele kellene a délutánba férnie. Ha megtanuljuk már az elején, hogyan éljük meg tudatosan a pillanatokat, talán könnyebb dolgunk lesz akkor, amikor már kevesebb időnk jut egymásra.

Rá kellett jöjjek arra, hogy a mindennapok túlélését átfordítani a pillanatok örömteli átélésére nem is olyan ördöngősség. Tulajdonképpen pofonegyszerű. Két dolog segített nekem ebben, amihez nem kell semmi más, csak egy kis odafigyelés és egy kis tudatosság. Igazából két technikáról van szó, az egyik már némileg közismert, a másikkal szerintem lesz, akinek újat tudok mondani. Mindfulness és „watch-wait-and wonder”, vagyis „figyelek-várok és csodálkozom”. Elmondom, miről is van itt szó.

A mindfulness az éber figyelem tudatos gyakorlásának módszere, ma már számtalan szakember foglalkozik vele, könyvek születtek róla, tanfolyamokon elsajátítható technika. Ráadásul ez egy olyan képesség, ami mindannyiunk természetes állapota, csak a napi stressz, a külvilág véleménye, kritikája, a saját belső elvárástömegünk nem engedi felszabadultan működni. Nem merjük rábízni magunkat. Én nem vagyok a szakértője, laikusként, autodidakta módon használom. Mégis számtalan nehéz helyzeten segített már át anélkül, hogy azon kellett volna agyalnom, ami volt, ami lehetett volna vagy amennyi mindent még meg kell csinálnom, és mindezzel hogyan fogok megbirkózni. Ehelyett csak arra figyelek, amit épp csinálok, szinte átengedem magamon a történéseket. Mindegy, hogy ez mosogatás, ruhahajtogatás, hosszútávfutás, egy finom süti vagy épp az együttlét a gyerekemmel.

Ilyenkor elengedem a külvilág és az agyam zakatolását, „kiürítem magam”. A pillanatra, arra az egy dologra figyelek, amit éppen csinálok, vagy ami történik velem. A fényekre, a hangokra, az illatokra, az ízekre, a saját mozdulataimra vagy a másik ember, jelen esetben a gyerekem jelenlétére. Figyelem a mozdulatait, a mimikáját, a tekintetét, a színeit, a teste harmóniáját, ahogy a napfényben kócos aranyhaja glóriát von a feje fölé, ahogy a hangocskákat formálja, beszívom az illatát, belenézek a szemébe, megérintem, amikor a közelembe kerül. Hagyom, hogy átjárjon ez az élmény. Igyekszem úgy jelen lenni a pillanatban, ahogyan ő még teljesen természetes módon jelen van benne. Szó szerint belefeledkezem a gyerekem harmóniájába.

Innen csak egy kis ugrás a „figyelek-várok- és csodálkozom”. Ez eredetileg egy speciális kapcsolatterápiás módszer, amiről a konzulensi képzésem során hallottam és tanultam. Aztán kipróbáltam a kislányomnál a hétköznapokban. Naponta többször átéljük a csodát. A pillanatok csodáját.

Én hiszek a szabad játék építő erejében és fontosságában. És ebben az egy-két évesek különösen, de a nagyobbak is profik, feltéve, ha hagyjuk őket. Ilyenkor nem kezdeményezek, hanem hagyom a gyerekemet egyedül, szabadon játszani, jönni-menni, pakolni. De ott vagyok, jelen vagyok. Természetesen arra vigyázok, hogy veszélyes helyzetbe ne keveredjen. Ha segítséget kér, segítek, ha bevon abba a tevékenységbe, amit épp csinál, akkor bekapcsolódom, de az övé az irányítás. Egyébként nem avatkozom közbe és nem javítom ki, ha valami épp nem sikerül neki, kivéve, ha megkér rá. De nem nagyon szokott, imád egyedül tenni-venni, molyolni. Én tehát csak jelen vagyok. Ami azért is jó, mert nem kell azon agyalnom, hogy ötleteket adjak neki, hogy foglalkoztassam, „lekössem”. Ízlelgessük egy kicsit ezt a két kifejezést: „szabad játék” és „lekössem”! Ugye, milyen beszédes?

Azt gondolom, minőségi időt nem csak úgy tölthetünk el a gyerekünkkel, ha mi kezdeményezünk, bevonjuk, együtt csináljuk, feladatokkal trenírozzuk. Hanem úgy is, ha tiszteletben tartjuk a szándékait és nem varrjuk magunkat a nyakába. Azt hiszem, az a legjobb, ha a fejlődésében állványzatként működünk: mi biztosítjuk a képességeihez illő állványokat, rakjuk feljebb és feljebb, ő pedig az így biztosított szerkezet létráján fokról fokra mászik felfelé, de már önállóan, a mi segítségünk nélkül.

Vagyis ha nem sikerül beraknia a dobozba sorban a kockákat, nem sikerül felépítenie a tornyot, összeillesztenie a darabkákat, beültetni a babát a kocsijába, akkor az a játék úgy marad. Érdekes módon egyáltalán nem éli meg kudarcként, nem dühöng, nem csapkod, nem sír. Van úgy, hogy megpróbálja újra, meg újra. Ha végre sikerül, látszik, hogy elégedett magával, és ebbéli örömét gyakran meg is osztja velem. De az is előfordul, hogy többszöri próbálkozásra sem sikerül valami. Ilyenkor fogja magát és továbbáll. De nem sír. Talán mert sosem tapasztalta meg azt a frusztráló érzést, hogy neki nem sikerül, én meg kijavítom, vagy fogom és megcsinálom helyette. Tudomásul veszi, hogy erre most még nem képes és megy tovább. Ha viszont legközelebb sikerrel jár, akkor ez a tudás és képesség már az övé, „mankó nélkül” képes rá és ezzel ő tisztában is van, önbizalma töretlen. Bevallom, én nem azért dicsérem meg ilyenkor, mert ügyesen összeillesztette a darabkákat, vagy mert ügyesen bepakolt a dobozba, hanem azért, mert nagyon kitartó volt. Így jó eséllyel legközelebb megint ilyen kitartó lesz. Nem a teljesítményét dicsérem, hanem az erőfeszítéseit. Abban hiszek, hogy így válhat majd belőle kompetens, vagyis saját képességeivel, tudásával tisztában levő és azt magabiztosan használó, önbizalommal teli gyerek.

Ilyen egyszerű: figyelek, várok és csodálkozom. Meg gyönyörködöm. És valóban megtörténik a csoda. Sok-sok apró csoda, ami a gyereknek épp csak egy-egy mozdulat. De nekem, aki éber, tudatos jelenléttel koncentrálok a pillanatra, valójában gyönyörűséges élmények sorozata. Ami neki tanulás, tapasztalás, fejlődés, az nekem ajándék. Kell egy anyának ennél több? A sebesen elillanó pillanatok emléke immáron az enyém, mert ott voltam, jelen voltam, minden érzékszervemmel figyeltem. És nem kell azon sajnálkoznom, hogy „jaj, de gyorsan szalad az idő, jaj, de visszahoznám azokat a pillanatokat”. Pillanatokat, amiket elszalasztottam, mert másra figyeltem.

Ez a világ legegyszerűbb dolga, nem?

Azt hiszem, egy próbát mindenképp megér.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten, Székesfehérváron és Móron.

A 30-4795795-ös telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre, Székesfehérvárra vagy Mórra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu