Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

(Be)szóljak vagy ne szóljak?


A múlt héten a „fussbabakocsis” anyacsoportunkban vetődött fel az a kérdés, hogy szülőként mit tegyenek akkor, ha például a gyereküket vegzálja egy másik gyerek az oviban. Piszkálja, szekálja, megüti. És esetleg mindezt csak a saját gyerekük elmondásából tudják, mert az óvó néni éppen nem látta. Vagy mit tegyenek akkor, ha szemtanúi a saját gyerekükkel vagy a más gyerekével szembeni agressziónak például egy játszóházban vagy a játszótéren? Rászólhatnak-e a más gyerekére, ha az ő szülője éppen nem figyel (vagy úgy tesz, mintha nem látná, mi történik), miközben a gyereke nekimegy az ő gyereküknek, megüti, erőszakkal elveszi a játékát, lelökné a mászókáról stb.

Egyáltalán hol van a határ? Hol van az a pont, amikor közbe kellene avatkozniuk? Ha az oviban történik mindez, akkor hogyan készítsék fel a gyereküket? Mire trenírozzák: „küzdjön és harcoljon”, vagy éppen „meneküljön” és kérjen segítséget az óvónőtől? Adja vissza, amit kapott, vagy árulja be a kis agresszort? Kell-e trenírozni erre egyáltalán? Vagy hagyják, hogy ő a maga módján és a maga eszközeivel megoldja ezeket a helyzeteket?

Valóban izgalmas kérdés, hogy van-e beleszólásunk szülőként olyan konfliktusokba és azok lerendezésébe, amelyeknek nem vagyunk tanúi, csak utólagos elmondás alapján szerzünk róla tudomást, sokszor egyoldalú módon? Bíztassuk-e revansra a mimózalelkű gyerekünket utólag, otthonról, hogy máskor hogyan bánjon el a kis támadóval, anélkül, hogy a pontos körülményeket vagy a másik fél motivációját, álláspontját ismernénk? Jó-e, ha leszidjuk a temperamentumos, közismerten lobbanékony természetű gyerekünket, ha visszaadta, amit kapott, és inkább arra ösztönözzük, hogy legközelebb kérje meg az óvónőt a konfliktus megoldására? Egyáltalán milyen útravalóval bocsássuk útjára néhány éves gyerekünket, azokra a helyzetekre felkészítve, amikor mi nem leszünk ott, és nem fogjuk tudni megvédeni őt? Vagy tőle a másik gyereket? Szükség van bármilyen útravalóra?

Mivel a „fussbabakocsis” anyák megszólítottak és kikérték a véleményemet, neki is fogtam a válasznak. Aztán arra gondoltam, hogy ez a kérdés megérhet egy külön blogbejegyzést is.

 

Ennyi bevezető után megint előrebocsájtom, hogy az alábbi gondolatok egyáltalán nem kőbe vésett szabályok. Eszemben sincs azt állítani, hogy ez így jó, pláne nem azt, hogy csak így jó, és mindenkinek így kell csinálnia. Ez az én nézőpontom, szemléletem, véleményem és tapasztalatom. Egy eszmefuttatás arról, hogy vajon hogyan is működ(het)nek a gyerekeink ilyen helyzetekben. Feltéve, ha hagyjuk őket.

Induljunk ki abból, hogy szerencsés esetben ismerjük a saját magunk és a gyerekünk temperamentumát és indulatkezelési technikáit. Milyen vagyok én és milyen ő? Lobbanékony vagy a sodrából nehezen kihozható? Piszkálódó, provokatív, konfrontálódó természetű vagy inkább visszahúzódó, konfliktuskerülő, kis mimóza? A társaság középpontja, domináns személyiség, vagy inkább amolyan szoknya mögé bújó típus? Indulatait tevőlegesen vagy szóban kieresztő és levezető vagy inkább magába fojtó típus? Akárhogy is, ezek azért meghatározóak. Nem bújhatunk ki a bőrünkből.

Aztán fontos tudatosítanunk magunkban azt is, hogy mi a „szokás” nálunk? Hogyan konfrontálódunk mi otthon egymással, és hogyan oldjuk meg a konfliktusainkat? Hogyan a gyerekünkkel? Hogyan a másik/többi gyerekünkkel, a párunkkal, a szüleinkkel stb.? Vagyis milyen konfliktushelyzeteket és megoldási mintákat lát és tapasztal meg a saját bőrén vagy a közvetlen környezetében a gyerekünk? Nem kell meglepődnünk, ha ehhez hasonlókat látunk viszont nála is.

Vagy hogyan viszonyulunk ahhoz, ha a gyerekünk más temperamentumú, mint mi és másképpen kezeli az indulatait is. Hiába az otthon tapasztaltak, ő mégis kicsit másképpen rendez le egy konfliktust, mint ahogyan azt mi tennénk, vagy szerintünk megfelelő? Elfogadjuk, hogy ő ilyen, vagy mindenáron a mi megoldásainkat, stratégiáinkat szeretnénk ráerőltetni? Ami ugye sosem lesz az övé. Vagy mi a helyzet akkor, ha a saját, de magunkban nem kedvelt indulatkezelési módokat és konfliktuskezelési technikákat látjuk viszont a gyerekünknél? Ha azt érezzük, hogy bárhogy, csak ne így…

Számos szempont szerint vizsgálhatjuk ezt a kérdéskört, de egy biztos: azt, hogy a gyerekünk hogyan fog viselkedni egy fentiekhez hasonló, hétköznapi helyzetben (amelyből szerencsére elég soknak részese lesz majd), hogyan fog reagálni és hogyan kezeli az adott konfliktusos szituációt, azt alapvetően meghatározza veleszületett temperamentuma, és azok a viselkedéses minták, indulatkezelési stratégiák, amelyeket élete első éveiben ő maga otthon és a tágabb környezetében megtapasztalt, megtanult, kialakított magában. Amit „belsővé tett”.

Vagyis valószínűleg hiába várjuk az alapvetően befelé forduló, lassan oldódó, visszahúzódó gyerekünktől, hogy harcos/amazon módjára küzdjön meg az őt provokálóval. Főleg, ha mi magunk is ilyenek vagyunk, ha nem szívesen konfrontálódunk, inkább később otthon nyalogatjuk a sebeinket, utólag azon rágódva, hogy ott és akkor mit is kellett volna mondanunk. És még párszor lefuttatjuk, újrajátsszuk magunkban az ominózus jelenetet. Esélyesebb, hogy a gyerekünk is inkább a „menekülést” választja majd, és nem fog harcba szállni. Kérhetjük tőle, de előtte azért próbáljuk meg a helyébe képzelni magunkat. Mit szoktunk mi érezni egy ilyen szituációban és vajon hogyan érezheti magát ő?

Adhatunk neki tanácsokat arra vonatkozólag, hogy hogyan viselkedjen ezekben a helyzetekben, és hogy szerintünk mi a helyes és a győzelemre (?) vezető út, de az nem ő lesz, azok a módszerek pedig nem az ő megoldásai lesznek. Persze teljesen érthető, hogy nehezen viseljük, ha a gyerekünket sérelem éri. A véltet is, hát még a valóst. És az is érthető, hogy anya/apatigris módjára mindenáron meg akarjuk védeni őt a sérelmektől és legszívesebben mi magunk számolnánk le az őt bántó kis agresszorral.

Ha egy kicsit kívülről tekintünk rá erre a kérdésre, akkor megláthatjuk azt is, hogy ezekre a helyzetekre a gyerekünknek bizonyos értelemben szüksége van. Hozzá tartozik a személyiségének fejlődéséhez. Szüksége van arra, hogy időről időre megmérettesse magát másokkal, és megtapasztalja azt, hogy az emberek/gyerekek ahányan, annyifélék. És nem tudja mindegyikkel ugyanúgy megtalálni a hangot. Nem lesz mindenki kedves hozzá, nem ugrik, hogy teljesítse a kívánságait, nem mindenki látja úgy a dolgokat, ahogyan ő. Igen, lesz olyan, aki elveszi a játékát, lesz olyan, aki beszól neki, és lesz, aki bántani fogja. Fájdalom, de ez van.

Mondhatjuk úgy is, hogy készül a nagybetűs életre, és ha van otthon testvére, akkor ezt a felkészülést már a gyerekközösségbe való bekerülés előtt, az otthoni védett környezetben elkezdi. Sokszor a mi nagy bánatunkra. Aki volt már részese tesók marakodásának, piszkálódásának, egyetlen kisautón való összeveszésének, az utolsó szelet csoki miatti ölre menő küzdelmének, az tudja, mire gondolok…

Az a kisgyerek, aki elsősorban az anyát, de az apát, a családot, az otthont biztos bázisként használja, és innen indul neki a világnak (ovinak, bölcsinek) nap, mint nap, az a gyerek valószínűleg magabiztosabban, nyitottabban iszonyul majd másokhoz is. Mások negatív, akár bántó megnyilvánulásaihoz. És azt, hogy az egyes konfliktushelyzetekben ő megküzd, vagy inkább menekül és segítséget kér, azt nagyban befolyásolja majd az, hogy ő maga milyen útravalóval jött el otthonról. Ahogyan az is, hogy milyen előképzettséget szerzett a testvérével való konfliktusok, rivalizálás során. De legfőképpen talán az, mennyi és milyen üzemanyaggal engedjük el őt nap, mint nap, és fel tudjuk-e tankolni őt akkor, amikor hazatér. Újra és újra.

Hinnünk és bíznunk kell abban, hogy élete első éveiben minden tőlünk telhetőt megtettünk a gyerekünkért, mindent megkapott ahhoz, hogy ezekkel a helyzetekkel vagy ő maga, vagy az óvó néni/gondozó néni segítségével megbirkózzon. Ahogyan látnunk kell azt is, hogy ezeket a meccseket sokféle család, sokféle szülő sokféle gyereke játssza le, teljesen életszerű módon. Vagyis nem adhatunk mindenkire érvényes használati utasítást a gyerekünknek. De nincs is rá szükség.

 

Ilyen értelemben hasonló, de kicsit mégis más szituáció az, amikor mi magunk vagyunk szem- és fültanúi a gyerekünket, vagy adott esetben a más gyerekét ért agressziónak. Vagy éppen a gyerekeink között zajló konfliktusnak. Azt, hogy közbeavatkozzunk-e egyáltalán, alapvetően meghatározza az, hogy milyen fajsúlyú helyzetről van szó. Például ha kívülről úgy tűnik, hogy a szereplők le tudják rendezni egymás közt a vitás kérdést, ha a gyerekünk képes kiállni magáért, vagy éppen képes engedni, akkor érdemes egy kicsit várni, és nem azonnal közbeavatkozni. Hagyjuk, hadd oldják meg maguk! Sőt utólag vissza is jelezhetjük a gyerekünknek, hogy milyen jól oldotta meg ezt a helyzetet. Ha a testvérekről van szó, akkor mindkettőjüknek.

Vannak azonban olyan súlyú szituációk, amelyek felnőtt beavatkozását igénylik. Ezek azok a helyzetek, amelyek a másik testi épségét veszélyeztetik vagy akár a másik rovására anyagi kárt okozhatnak. Ha a mi gyerekünk a „támadó” fél, akkor nem kérdés, de ha másik gyerek, akkor is a mi dolgunk és feladatunk közbeavatkozni. Ne várjunk arra, hogy majd a másik szülő megteszi, mert egyáltalán nem biztos, hogy így lesz. Ha a másik szülő nem részese a jelenetnek és így nem szab határt az agresszív viselkedésnek, akkor a mi feladatunk és felelősségünk ezt megtenni. Azt a viselkedést, amely a mi számunkra nem elfogadható, tegyük nyílttá és egyúttal szóvá is a gyerekek számára. Ha jelen van a másik szülő, akkor is. És akkor is a gyerekeknek.

Nyílt, egyértelmű, világos, a gyerek számára érthető módon kommunikálva. Lehetőség szerint kérés formájában, én-üzenetként megfogalmazva. Még akkor is, ha a másik szülő ezt szóvá teszi. Hiszen nem a szülővel kerültünk konfliktusba, hanem a gyerekével. (Az már egy külön történet, hogy miért háborodik fel és kéri ki magának azt, hogy szólni mertünk az éppen mást bántalmazó gyerekének úgy, hogy ő esetleg jelen sem volt…).

A mi felelősségünk ezekben a helyzetekben határokat szabni a közösségi együttélés szabályait áthágó gyerekek számára. Akkor is, ha a mi gyerekünk az „elkövető”, és akkor is, ha ő az elszenvedő fél. És ez nem a másik szülő nevelési módszereibe való beleszólás, beleavatkozás, hanem az együttélés íratlan szabályainak betartatása. Valamennyi résztvevővel. Ha ezt megteszi a másik fél szülője, akkor oké, ha nem, akkor viszont a mi dolgunk.

Ha nem tesszük meg, ha hallgatunk, ha inkább szó nélkül eltávolítjuk a sérelmet szenvedett vagy éppen okozott gyerekünket a helyszínről, akkor lehet, hogy egy konfrontációt mi magunk megúszunk, de a gyerekünk hosszú távon mindenképpen veszít vele.

 

 

Ha magadra, magatokra ismersz, ha hasonló nehézségekkel küzdötök, gyermekorvosként és szülő-csecsemő/kisgyermek konzulensként a segítségetekre lehetek. Személyes konzultációra a 30--es telefonszámon tudsz időpontot egyeztetni velem Budapestre vagy Székesfehérvárra.

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Erre is a 30--es telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna