Magamraismerő

Írja: Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Valami készül, avagy hogyan adtam könyvírásra a fejem


Tartozom egy vallomással. Én nagyon szeretek írni. Alapvetően nem vagyok grafomán, de kamaszkoromtól fogva azon elvetemültek közé tartoztam, akik lelkes naplóírók voltak. Emlékszem, nagyjából tizennégy éves koromtól tizenhat éven át róttam a sorokat napi rendszerességgel. Ma is megvan az összes napló. Egy nagy ládát tesz ki a tartalmuk. Egy gyerek mellett még ment, kettő mellett viszont már kikopott a lelkesedésem. A háromról nem is beszélve. Vagy talán nem is a lelkesedésem hagyott alább, hanem lemondtam róla én magam. Pedig korábban is sok-sok olyan gondolat került papírra, ami talán nem csak az asztalfiók számára volt hasznos.

Ahogy idősebb lettem, egyre inkább úgy éreztem, hogy hiányzik valami. Valami, ami megmozgatja a kreativitásomat, ébren tartja az önkifejezési igényemet, annak ellenére, hogy nem vagyok egy magamutogató ember. Sok év telt el, amikor már azt éreztem, ha nem kezdek bele az írásba, belém fog büdösödni. De tényleg. Neveltetésemnél és szocializációmnál fogva nyilvános helyen sem énekelni, sem pedig táncolni nem szeretek, pedig nem vagyok antitalentum egyikből sem. A beszéd, az előadás is akkor megy inkább, ha nem magamról kell beszélnem. Szakmáról bármikor, egyébként meg cidri. A rajzolás, festés, egyéb kézimunkák soha nem mozgatták meg eléggé az agyamat, pedig én azt szeretem igazán.

De ez az írás-dolog nem hagyott nyugodni. Ha jól emlékszem, először úgy két-három évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy újra kiadjam magamból azt, ami kikívánkozik. A három gyerek meg a munka mellett azonban továbbra is lehetetlen küldetésnek tűnt az, hogy én rendszeresen tollat fogjak a kezembe.

Időközben szülő-csecsemő/kisgyermek konzulens lettem, sokat tanultam a családokról, a szülőkről, a gyerekekről, a családi kapcsolatokról, a lelki működésmódokról. Ezzel együtt persze a saját családomról, a szüleimről, a gyerekeimről, de legfőképpen magamról. És kezdtek megvilágosodni, helyükre kerülni a dolgok. Olyan összefüggéseket, mozgatórugókat láttam át és értettem meg, amiket a korábbi önmagam még nem vett észre. Szülő-gyerek kapcsolatokról, párkapcsolatról, családi viszonyrendszerekről és örökségekről, amiket cipelünk és adunk tovább az utánunk jövőknek. Eljött az a pillanat, amikor azt, amit három gyerek mellett nem tudtam, nem mertem megtenni, azt négy gyerek mellett simán bevállaltam. A negyedik gyerekem születésével beérett a dolog, és elkezdtem végre írni.

Hamar rá kellett jöjjek persze arra, hogy három gyerek anyukájaként nem az időhiány meg a feladatok sokasága tartott vissza attól, hogy írásba fogjak, hanem én magam. Én magam nem voltam még alkalmas rá, én nem voltam még készen, hogy kerek egésszé összegyúrva közkinccsé tegyem, amit megtanultam. Mert akkor még én magam sem éreztem kincsnek azt, amit tudok. Sőt!

De a negyedik gyerekemmel újra végigjárhatom ezt az utat. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember a karrierje leszálló szakaszában megkapja a lehetőséget a jutalomjátékra. Ráosztják azt a szerepet, amire talán egész életében vágyott. És a színpadon ráébred arra, hogy minden egyes korábban elrontott szerepe, kudarcos fellépése újrajátszható. Picit úgy érzem, hogy azért is kaptam ezt a jutalomjátékot, mert feladatom, talán némi küldetésem is van vele. Mégpedig az, hogy más nőknek az anyaság eleve jutalomjáték lehessen, és ne csak túl a negyvenen, többedszer is anyává válva, sok év múltán tapasztalhassák meg ezt. Túl a kudarcokon, a sikertelenségen és a csalódásokon. Ne kelljen ennek cipelni a súlyát, jó eséllyel rápakolva a gyerekükre is.

Ha most nézek vissza, már azt gondolom, talán nem is voltam olyan pocsék anya, mint ahogyan akkor vagy azóta sokszor éreztem. Tudom, hogy akkor ennyire futotta tőlem. Ha nem olyan vagyok, és nem úgy csinálom a dolgokat, ma nem lennék az, aki azóta lettem. Hosszú volt az út. Sokat tanultam, sokat fejlődtem és meg tudtam bocsátani akkori önmagamnak. Mondhatnám, hogy más ember lettem, de ez így alapvetően nem igaz.

Legbelül ugyanaz a kicsit rugalmatlan, nagyon türelmetlen, dirigáló, mindent jobban tudó, keményfejű, nagyszájú, lobbanékony, magas elvárásokat támasztó, fenekén meg nem ülő ember vagyok. Csak már sokkal jobban ismerem magam és emiatt sokkal jobban is tudom kezelni ezeket a tulajdonságaimat. Mondhatni, hozzászelídültem a körülöttem élőkhöz. És azt hiszem, ez a nagy különbség. A „gyerünk, menjünk, csináljuk” még ma is az én szlogenem, de már nem ész nélkül, behúzott kézifékkel nyomom a gázt. Most már ezen az úton akarok maradni és élvezni akarom a robogást. Valóban igaz: az út maga a cél. Ezért nem mindegy, mennyire tesszük élvezetessé az utazásunkat.

Szóval kiengedtem a kéziféket és elkezdtem írni. Először csak bevillantak, aztán szinte elárasztottak a gondolatok. Kezdetben arról írtam, ami éppen eszembe jutott, foglalkoztatott vagy a konzulensi munkám során szembejött velem. Sose hittem volna, hogy a futás monotóniájában milyen gondolatok, összefüggések képesek kipattanni az ember elméjéből! Amiket aztán kicsit átengedve a szíven, mindezek megtelnek érzésekkel is. És ahogy gyűltek a leírt gondolatok, körvonalazódni látszott egy távolabbi cél.

Ma ott tartok, hogy tudatosan időt szánok az írásra és úgy tervezem meg előre a napokat, heteket, hogy a család, a munka és a rengeteg minden más mellett a futás, az olvasás meg az írás igenis beleférjen. Sokan megkérdezik, hogyan csinálom mindezt? Nem titok. Ha kell, újratervezek és ha kell, kompromisszumokat kötök. Nekem a futás-írás-tanulás adja a spirituszt ahhoz, hogy igazán jól működjek a többi szerepemben is. Azt gondolom, soha ennyire tudatos nem voltam, soha ennyi időrabló- és pocsékoló dologról nem voltam hajlandó lemondani azért, hogy elérjem a kitűzött célomat.

Példának okáért egyáltalán nincs tévézés, nincs lógás a neten, nincsenek magazinok és ponyvaregények, nincs shoppingolás „csak úgy”, nincs unatkozós láblógázás, lébecolás, semmittevés, idő kifolyatása az ujjaim közül. És nincs halogatás. Tűpontos tudatossággal választok szabadidős programot és azokra a kapcsolatokra szánok időt, amik kölcsönösen előrevisznek minket. És bármennyire is hihetetlen, már nincs hiányérzetem, nincsenek „elvonási tüneteim” ezek miatt. Soha ilyen jól nem éreztem magam a bőrömben, mint most. És soha ennyire elégedett nem voltam az életemmel, mint most. Ennyi a titok.

Az elmúlt hónapokban sokszor feltettem magamnak a kérdést, amit aztán nemrégiben egy tréningen ismételten, módszeresen szó szerint nekem szegeztek. Így szólt: mit is akarok én valójában? Sokat gondolkodtam, tépelődtem, tipródtam, rágódtam, még talán szenvedtem is. Aztán ahogy levetkőztem a neveltetésemből fakadó gátlásaimat, mertem nagyot gondolni és kimondásra kerülhetett a többi mellett ez a titkos cél is. Könyvet fogok írni.

Nem, nemcsak fogok, hiszen már írom is. Csak pont úgy rejtegettem, mint azokat a bizonyos naplókat másfél évtizeden át. Terveim szerint most nem fogom ennyi ideig dugdosni. Hírt fogok adni róla, hol tart éppen a fejlődésben. Sőt, másokat is megkérdezek majd, hogy ki miről olvasna benne szívesen, miben lenne szüksége támogatásra, megerősítésre, útmutatásra.

Hát akkor gyerünk, menjünk, csináljuk!

Induljunk el együtt!

 

 

Ha úgy érzed, anyai szerepedben bizonytalan vagy, nehézségeid vannak a hétköznapok levezénylésével, úgy érzed, elfáradtál, támogatást keresel, segítséget kérsz, vagy csak meghallgatásra vágysz, lehetőséged van személyes találkozóra, konzultációra velem Budapesten és Székesfehérváron.

A 30--es telefonszámon kérhetsz tőlem előre időpontot.

Ha csecsemődnél vagy kisgyermekednél alvási, táplálási, viselkedésbeli problémákat észlelsz (sírósság, nyugtalanság, erős dacosság, „hiszti”, testvérféltékenység, agresszivitás, szorongás, félelem az elválástól), nem hízik, hasfájós, és próbálkozásaid a probléma megoldására eddig nem jártak sikerrel, a konzultáció szintén segítségedre lehet. Ugyanezen a telefonszámon foglalhatsz időpontot Budapestre vagy Székesfehérvárra.

További részletek: http://www.babamamaharmonia.hu

 

 

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna

Dr. Aschenbrenner Zsuzsanna